Egyre nyilvánvalóbb, hogy az erőforrásaink korlátozottak. A készletek kimerülnek, a lendület alábbhagy, és nem egyszerű új források után nézni, újra nekirugaszkodni a dolgoknak, újra lendületbe jönni.
„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Máté 16,26)
„Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává“ (1Korinthus 6,12)
Mi az igazi jövőkép? Egy feladat, ami arról szól, amit szeretnénk, amit akarunk, hogy valósággá váljon az életünk során körülöttünk.
A Szentírásban számtalan történettel ismerkedhetünk meg. Ezek a történetek nem kitaláltak, nem idealizáltak, hanem nagyon is valóságosak.
Az egyetemes papság elve egy olyan lutheri gondolat, ami szerves része a protestáns gondolkodásnak.
Év elején tele vagyunk reményekkel, talán fogadalmakkal, vágyakkal és célokkal.
Emlékszem, egyetemista koromban alakult egy négy-öt főből álló tanítványi csoportunk a campuson lévő keresztény diákszervezettel.
Mindenkiben ott ég a vágy – bennem és benned is –, hogy ne felejtsenek el szeretteink, barátaink, ismerőseink, de még akár az ismeretlenek sem, ha már nem leszünk.
Azt gondolom, nem tévedek olyan hatalmasat, ha azt állítom, hogy valamennyiünk életének egyik leginkább kiváltságos ünnepköre az adventi időszak és a karácsony.
Isten mindenütt ott van, még ha mi nem is vesszük észre. Ezt pedig már Newton is bebizonyította több száz évvel ezelőtt.
