A bemerítés friss élménye és ez a reakció elgondolkodtatott azon, hogy mi a jelentősége a gyülekezeti gyakorlatunkban megszokott szentségeknek a mai korban, különösen mit jelenthetnek ezek a fiatalok számára.
Azért is izgalmas ez a kérdés, mert a kutatások azt mutatják, hogy a fiataloknak egyre kevésbé fontosak a kötött, „egyházias” istentiszteleti formák. Márpedig a szentségek kiszolgáltatása kifejezetten liturgikus elem, még az egyszerűségre és letisztultságra törekvő baptista közösségben is.
Baptistákként két szentséget gyakorlunk: a bemerítést, vagyis a keresztség felnőtt hitvallásra épülő, teljes víz alá merítéssel történő formáját; és az úrvacsorát.
Ez a két elem annyira fontos, hogy bár különböző formákban és más-más teológiai hangsúlyokkal, de minden keresztény felekezet vagy közösség gyakorlatában kiemelt helyen jelennek meg. Úgy is mondhatnám, hogy ezek gyakorlása nélkül nem is igazán beszélhetünk kereszténységről. Ebből következik, hogy amíg az egyház létezik, ezek a szentségek is létezni fognak: tehát minden új generáció számára fontosaknak és relevánsaknak kell lenniük.
A szentségek a baptista gondolkodás szerint elsősorban jelképek. Nem tulajdonítunk üdvözítő hatást, „varázserőt” sem a liturgiának, sem pedig az abban megjelenő tárgyaknak, eszközöknek. (Éppen ezért lehetséges, hogy mind az úrvacsorai, mind a bemerítési szertartások formái eltérhetnek még a baptista közösségeken belül is.)
Hitünk szerint ugyanis a szentségeknek az a lényegük és szerepük, hogy ráirányítsák figyelmünket Jézus Krisztusra, akié minden hatalom, és aki az életünk forrása.
Egyedül Jézus Krisztus az Üdvözítő, és a szentségek gyakorlásával ezt akarjuk kifejezni, erre emlékeztetjük saját magunkat, és ezt hirdetjük a körülöttünk élőknek is.
Ez a szentségek egyik legfontosabb szerepe: ezek a jelképek láthatóvá, megfoghatóvá tesznek nagyon komoly lelki folyamatokat. A legtöbb ember számára kihívást jelent az, hogy egy szöveget, üzenetet kizárólag betű és elmélet alapján értsen meg. A jobb elmélyüléshez szükségünk van illusztrációkra, képekre, példabeszédekre, hogy el tudjuk képzelni, miről is van szó. Különösen a mai világban egyre nagyobb szerepe van a vizualitásnak – gondoljunk csak a fiatalok között népszerű közösségimédia-alkalmazásokra.
Az úrvacsorában a kenyér megtörése, a bor kiöntése Jézus Krisztus értünk megtört testére és értünk folyt vérére emlékeztetnek bennünket (1Korinthus 11,23–26). A bemerítés, a „hullámsírba” való elmerülés és az onnan való felemelkedés fehér ruhában pedig kiábrázolja a megtérő ember lelkében történő folyamatot: meghalni a bűnnek és régi, istentelen életünknek, odafordulni Istenhez, és feltámadni egy új életre Jézus Krisztussal (Róma 6,1–11).
Pont ez a láthatóság teszi lehetővé, hogy a szentségek által hirdessük az evangéliumot, ahogyan Pál is erre szólít az említett igeszakaszokban.
A bevezetőben említett osztálytárs azért jött el az alkalomra, hogy láthassa a bemerítést gyülekezetünkben. Ezáltal hallhatta barátnője bizonyságtételét és az evangéliumot – maga a liturgia, amit látott, magyarázattal együtt pedig olyan emlék, amit elvihet magával a szívében. Egy másik eset: teológustársaimmal egyszer egy elvonuláson a pincértől kértük, hogy szeleteljen fel nekünk a kenyeret apró kockákra, és adjon hozzá kupicákat, kis poharakat is egy tálcán. Felhozta nekünk ezeket, majd azt hallhatta kívülről, hogy hangosan éneklünk. Az jutott eszembe, vajon mire gondolhatott, mikor ezzel a furcsa kéréssel fordultunk hozzá. Én biztosan elgondolkodtam volna azon, hogy „ezek meg mit csinálnak odabent?”. Más alkalmakkor is kerültünk hasonló helyzetbe, és sosem szégyelltük, hogy úrvacsorai közösség gyakorlásához kérjük ezeket az eszközöket. Egy jelkép segítségével tudtuk hirdetni, hogy kihez tartozunk. A szentségek a velük járó titokzatosság, misztérium miatt mély lelki élmények azoknak, akik részesülnek bennük. A kívülállókban pedig kérdéseket indíthatnak el, amelyek által lehetőségünk adódik a bizonyságtételre, és reményeink szerint ezáltal még jobban megismerhetik az Urat.
Végül pedig azt gondolom, a szentségek gyakorlásában azért van erő, mert mindkét szentségben engedelmeskedünk Jézus parancsának.
Jézus parancsolta a tanítványoknak, hogy menjenek, tegyenek tanítvánnyá minden népet, bemerítve őket a Szentháromság Isten nevében (Máté 28,19). Jézus parancsolta azt is az utolsó vacsorakor, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Az első gyülekezet életében is markánsan megjelennek ezek a gyakorlatok – tehát végső soron a szentségekben részesedni, bemerítkezni és rendszeres úrvacsorai közösségben lenni engedelmességünk kifejezése is Jézus Krisztus irányába. Elhisszük, komolyan vesszük és fontosnak tartjuk, amit ő mond. Márpedig az engedelmességet az Úr kéri és meg is áldja – kortól, nemtől, körülményektől függetlenül. Ezért állítom, hogy amíg az egyház létezik, addig a szentségek és létezni fognak, és ha nem gyakoroljuk ezeket, akkor a keresztény hit lényegi elemeiből maradunk ki, és elesünk a velük járó áldásoktól is. Ezért fontos, hogy fiatalként is felismerjük az Úrnak való engedelmesség fontosságát, és megtapasztaljuk annak áldásait.
