Ezért törekszünk mindannyian arra, hogy valamiben maradandót hagyjunk magunk után. Olyan munkákat adunk ki a kezünkből, melyek megőriznek minket. Gyermekeket akarunk, hogy bennük élhessünk tovább. Alkotások sorát hozzuk létre papíron, festékkel, márványból, fából, vasból, hogy megmaradjon az utókornak. Bármivel foglalkozunk, igyekeznünk kell – és igyekszünk is –, hogy ne csak jót tegyünk, hanem felejthetetlent. Mint amilyen a régen elment nagymama frissen sült rétese, aminek még mindig orrunkban érezzük a szobát beterítő illatát, és szánkban a mennyei ízét.
Illyés Gyula mindmáig szintén erre inspirál Ars poetica című versének utolsó felszólításában:
„…olyanokat alkoss,
ne fogja halál.”
Mózes, a vallásalapító imájának is ez volt a befejező kérése:
„Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!” (90. zsoltár)
De van ennél egy biztosabb útja a felejthetetlenségnek. Az, amikor olyan igazi és nagyszerű életet sikerül élnünk, hogy azt nemcsak az Úr Isten őrzi meg örökre, múlhatatlanul magánál, hanem átszivárog, átitatódik mások lelkébe is mint erőforrás, mint biztonság, mint inspiráció, mint útmutató csillag. Mint ahogy Jézusnak sikerült és sikerül kétezer év óta millió és millió ember lelkében örök alkotást létrehoznia. És akikben ez megtörtént és megtörténik, azoknak ugyanezt az útmutatást adja: „Én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon.” (János 15,16)
Ezért az én év végi imám is ez:
NE KEZEIM MUNKÁJÁT,
NE ALKOTÁSAIMAT,
ENGEM TÉGY MARADANDÓVÁ
MÁSOKBAN!
