„Dicsérjétek az Urat! Énekeljetek az Úrnak új éneket, dicséretet a hívek gyülekezetében…!”
A zsoltár első versei felemelőek és a dicsőítésre, énekre, táncra, az Úr magasztalására bátorítják a gyülekezetet, Isten népét. Az 1–5. versek örömteli, inspiráló szavak, vágyat ébresztenek az emberben arra, hogy közösségben dicsőítsük az Urat. Azt gondolom, hogy minden keresztény egyetért abban, hogy a zene, ének, Isten dicsőítése elengedhetetlen része az istentiszteletnek. Ez egy Istentől kapott ajándék, lehetőség, amely által Isten különlegesen tudja megszólítani, megérinteni az ember lelkét. Eddig tehát felemelő a zsoltár, és lelkesíti az olvasót.
A 6. vers azonban fordulópontot jelent: „Szájuk Istent magasztalja, kezükben kétélű kard van…” Nem tudom, más is így járt-e, de amikor én először elolvastam ezt a zsoltárt, hogy felkészüljek az igehirdetésre, itt meghökkentem és kizökkentem.
Ezután mintha megváltozna a hangvétel: bosszúállásról, a nemzetek megfenyítéséről van szó: Isten népe láncra veri és vasbilincsbe zárja a királyokat és fejedelmeket – végrehajtják Isten ítéletét, mindezt az ő dicsőségére!
Nem tudom, más hogy van vele, de az 1–5. versek felvezetése után én nem ilyen folytatásra és végkifejletre számítottam. Ez bizony nem az a szívmelengető, idilli „dicsi dal”… De ha jobban elmélyedünk a témában, ráébredhetünk ezeknek az igéknek az óriási jelentőségére.
A Bibliát olvasva hiszünk abban, hogy az idők végén Isten ítélete következik majd. Ez egy fő témája a zsoltár második felének. Azt is olvassuk az Igében, hogy ennek a jelei között lesznek majd háborúk, amelyek szorosan érintik Isten népét, Izraelt. Nem kívánok ennél részletesebb fejtegetésbe bocsátkozni ezzel kapcsolatban – sokféle értelmezése van ezeknek a gondolatoknak. Számomra ez csak arra világít rá, amit sok helyen látunk a Bibliában: az eseményeknek sokszor van egy fizikai síkjuk, ami mögött komoly szellemi események is zajlanak. Ilyen például az a történet, amikor Izrael népe Józsué vezetésével harcol Amálék ellen, és Mózes felemeli Isten botját. Amikor felemeli, Izrael nyer, amikor leengedi, Izrael veszít.
Nem a csatatéren zajló, fizikai tulajdonságok, erők, fegyvernemek számítanak, hanem a szellemi harc, amit Isten botjának felemelése jelképez. Ezért kell Áronnak és Húrnak tartania Mózes karjait a csata végéig (2Mózes 17,8–16).
Egy másik hasonló eset, amikor Elizeus szellemi síkon látja az angyali sereget, miközben fizikai síkon Izrael Arámmal háborúzik és Isten segítségével győz (2Királyok 6,8–23). A Bírák, Királyok, Krónikák könyveiben számos ilyen történetet olvasunk: vannak vezetők, akik Isten vezetésére hallgatva győznek, még ha emberileg az esélyek nem is mellettük szólnak. Mások hadba vonulnak úgy, hogy nem kérdezik az Urat, és vereséget szenvednek. Sőt, olyan királyról is olvasunk, aki kifejezetten Isten parancsa ellenére megy háborúba, és bele is hal. Amikor a filiszteusok elrabolják a frigyládát, vagy amikor a babiloniak lerombolják a templomot, azok fizikai vereséget is jelentenek Izrael számára – de ezeknek az eseményeknek valójában szellemi jelentőségük van: Izrael szellemi vereséget szenvedett, mert nem engedelmeskedett Istennek, bálványokat imádtak. Maga a fogságba kerülésük is a szellemi vereség része: Isten azt az ítéletet hajtja végre, amelyre előre figyelmeztette a népét, amikor szövetséget kötött velük, amelyet a nép számtalanszor megszegett. Valójában ez az oka sok vereségnek, a fogságnak (5Mózes 30).
Visszatérve a 149. zsoltárhoz, szerintem ez a fizikai és szellemi valóság közötti dinamika jelenti a kapcsolatot a zsoltár első és második fele között. A háború a fizikai sík. Isten igazságos ítélete pedig a szellemi sík. Itt van helye a dicsőítésnek, az Istent dicsőítő éneknek, ami egyrészt fizikai cselekedet, másrészt szellemi hatása van.
Ezért kulcsfontosságú a zsoltár megértéséhez a 6. versben megjelenő kétélű kard, ami gyakori szimbólum a Bibliában. A kard más zsoltárokban is előfordul, általában szavakkal kapcsolatban, akár pozitív, akár negatív jelentéstartalommal. A kétélű kard azonban kifejezetten Isten igéjével kapcsolatban jelenik meg.
Talán a legismertebb „kétélű kardos” ige a Zsidók 4,12: „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait…”
Egy másik helyen Pál apostol arra figyelmeztet, hogy a „mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Efezus 6,12). Ezután mutatja be Isten fegyverzetét. Amikor a kardhoz érkezik, ezt mondja: „Vegyétek fel… a Lélek kardját, amely az Isten beszéde.” Ismét azt látjuk, hogy az Ige a kardot Isten szavával hozza kapcsolatba.
Konkrétan a kétélű kard a Jelenések könyvében jelenik meg újra, amikor János először pillantja meg az Emberfiát: „szájából kétélű éles kard jött ki…” (Jelenések 1,16) Ezek után szólítja fel az Emberfia, vagyis Jézus, Jánost arra, hogy írja le, amiket hall és lát. A Jelenések könyve végén pedig ismét megjelenik a kard motívuma, amikor Jézus megjelenik, hogy ítéletet hozzon. Ez az igevers már egészen hasonlít a 149. zsoltár verseihez: „És láttam a megnyílt eget: íme egy fehér ló, és aki rajta ül, annak neve Hű és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol… és vérbe mártott ruhába volt öltözve… szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket: mert ő vasvesszővel fogja pásztorolni őket, és fogja taposni a mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját…” (Jelenések 19,11–16)
Ezek az igék Isten igazságos ítéletének valóságáról és Jézus népek feletti győzelméről szólnak. Ennek valószínűleg lesz fizikai vetülete is, szellemi pedig egészen biztosan. Hogy ez hogyan történik? Erre kapunk választ a következő igeversekben:
„És titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetéletlenségében, ővele együtt életre keltett megbocsátva nekünk minden vétkünket. Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.” (Kolossé 2,13–15)
Ezek az igék leírják, hogy Krisztus a keresztfán meghalt a bűnös, szellemi vereséget szenvedett emberért, de megbocsátja a vétkeinket, eltörli azokat, és odaszegezi azokat a keresztfára – a szellemi vesztesekből így, Krisztus vére által válhatnak győztesek! A fejedelemségek és hatalmasságok megszégyenítéséről szóló szavakban pedig visszacsengenek a 149. zsoltár szavai a királyok láncra és vasbilincsbe veréséről.
Láthatjuk tehát a kétélű kard és az Isten igéje, beszéde közötti szoros kapcsolatot. A zsoltár alapján ebből számomra a következő tanulságok következnek:
az életünknek van egy fizikai és szellemi síkja, és Isten mind a kettőben aktívan munkálkodik. Ez igaz az egyéni életünkre nézve, de az emberiség egészét tekintve is. Isten bele akar lépni az életünkbe, és Jézus vére által győzelmet kínál nekünk. Akik ezt a győzelmet elfogadják, azok Isten népe. Ennek a küzdelemnek vannak fizikai és szellemi megnyilvánulásai is az életünk és a történelem folyamán, ez az a valóság, amiben élünk. Az éneknek, az Istent magasztaló dicsőítő éneklésnek pedig abban van szerepe, hogy ahogy az életünk fizikai küzdelmeiben vagyunk, ezek az énekek emlékeztessenek bennünket a kétélű kardra, Isten igéjére és annak valóságára.
Fontos megjegyezni, hogy az énekek nem helyettesítik az Igét, hanem annak alá vannak rendelve, azt közvetítik. Azok a jó énekek, amelyek megállják a helyüket a Szentírás mércéjén, és Isten igéjét, beszédét, annak igazságait mélyítik el a szívünkben, lelkünkben, és ezáltal erőt meríthetünk a mindennapok szellemi harcához, egészen addig, amíg Jézus Krisztus győzelme nyilvánvalóvá nem lesz. Így kapcsolódik egymáshoz a dicsőítés és a szellemi harc Cantate-vasárnapi igénk, a 149. zsoltár alapján.
Kiemelt kép: https://www.pexels.com/photo/music-sheet-on-organ-210764/
