Kiemelt szerepe van az evangéliumi kisegyházak, így a baptista közösség szerveződésében is. Most ennek a hitelvnek az áldásait és veszélyeit tekintem át a teljesség igénye nélkül.
Az egyetemes papság elve
Az egyetemes papság elve az 1Péter 2,9-re támaszkodik: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit…” Lényege, hogy a Krisztusban hívők az Istentől kapott felhatalmazás alapján egyben papok is, akik maguk képviselik Krisztust ebben a világban. Nincs szükség külön kiemelt papságra, klerikális szervre ahhoz, hogy az kapcsolatot teremtsen, közvetítsen az átlagemberek és Isten között.
Ez az elv jól tükrözi a reformáció erős reakcióját az akkori egyházban megtapasztalt hatalmi visszaélésekre.
Az evangéliumi kisegyházakban általában és a baptista közösségben is markánsan megjelenik ez a gondolkodásmód, mert ezekben a közösségekben a lelkészi hivatal, egyházi tisztségviselők szerepe még kevésbé hangsúlyos, mint a protestáns népegyházakban. Jellemző a demokratikus, önszerveződő, önálló gyülekezeti közösség, a laikusok aktív szerepvállalása, az alulról szerveződő egyházi struktúra. Számos áldása, de veszélye is van ennek a gondolkodásmódnak.
Az egyetemes papság elvének áldásai
Az egyetemes papság elvének legfontosabb vívmánya az a felismerés, hogy nincs szükség közvetítőre Isten és ember között. Az egyház feladata, hogy képviselje Istent az emberek felé, és ehhez vannak eszközei, különleges ajándékai. De Isten személyesen, szuverén módon szólít meg embereket, és erre eszközeként használja az egyházat. Az eszközök, ajándékok nem emberektől, hanem Istentől származnak. Az egyháznak ezért kisebb a szerepe, mint Isten meggyőző Szentlelkének (János 3,30).
Az újszövetségi gyülekezetben is azt látjuk, hogy az apostoloknak volt ugyan tekintélyük és fontos szerepük a vezetésben és az evangélium hirdetésében, de nem tőlük függött a gyülekezeti tagok hite. Emiatt az egyháznak nincs joga arra, hogy kiváltságos helyzetével visszaélve, Istenre hivatkozva manipulálva irányítson, kihasználjon, elnyomjon embereket.
Ez az elv adta a Bibliát az emberek kezébe a saját anyanyelvükön, hogy közvetlenül megismerhessék Isten kijelentését.
Ez az elv ad alapot arra, hogy az emberek mechanikus, betanított imádságok helyett saját szavaikkal imádkozhassanak Istenhez, megélve egy mélyebb, intim kapcsolatot Istennel. Ez az elv korlátozza az egyházi vezetők hatalmát, és felhatalmazza a gyülekezeti tagokat arra, hogy a Szentlélek vezetése és igeismeretük alapján felismerhessék és szűrjék a tévtanítást, félrevezetést, visszaélést. Védelmet nyújt attól, hogy embereknek vagy liturgiáknak nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak, mint ami szükséges. Például a lelkipásztorság vagy presbiterség nem rang, hanem szolgálat. A lelkipásztor vagy presbiter egyenértékű tag a gyülekezet többi tagjával, akit a többiek megbíztak a lelkipásztori vagy presbiteri szolgálat végzésére. Ezért fontos a megbecsülés és tisztelet, és jár vele valamennyi döntési jogkör, de semmilyen hivatalos többlethatalmat, kiváltságot nem jelent: a legfontosabb döntéseket a vezetőknek a közösség támogatásával kell meghozniuk. Emiatt megtörténhet az is, hogy egy gyülekezet adott esetben évekig tud létezni, működni hivatásos lelkipásztor nélkül is, mert nem lelkészfüggő a közösség működése.
Az egyetemes papság elvének köszönhetően nagyobb hangsúlyt kap a személyes, egyéni kapcsolat Istennel.
Ennek köszönhetően a hívő jobban meg tudja élni a hitét, ez nem egy távoli, merev, elvont dolog lesz, hanem megismerheti a személyesen szerető Istent, sajátja lesz a hit. Ez pedig nagyobb teret ad arra, hogy az egyének, gyülekezetek az aktuális élethelyzeteikben, környezetükben tudják gyakorlati módon alkalmazni hitük igazságait. Mindamellett, hogy vannak közös alapelvek és kiemelten fontos hittételek, amelyek nem változtathatók, ez viszonylag kevés kötöttséget és több szabadságot eredményez a liturgiában, a lelki gyakorlatokban és a közösség életében. Nagyobb teret kap Isten Szentlelkének vezetése mind egyéni, mind közösségi szinten. Ez megnyilvánul abban, hogy például nincs két egyforma baptista imaház. Vagy éppen nincs két egyforma baptista liturgia – minden gyülekezet a saját, Istentől elkért vezetése, ajándékai, lehetőségei, missziós közege szerint alakíthatja ezeket. Ugyanígy a gyülekezet ilyen adottságai határozzák meg a missziós tevékenységét is. Ez nagyobb teret ad a dolgok megváltoztatására, a megújulásra is, ha erre van szükség. Ezért lehetséges az, hogy a kevésbé hangsúlyos teológiai tételekben lehetnek jelentős különbségek is az egy szövetségbe tartozó baptista közösségek között (pl. reformált gondolkodás, karizmatikusság kérdése, ökumenizmushoz való hozzáállás stb.). A gyülekezet élete nem függ az egyházvezetéstől, az ajánlásokkal segítheti, de nem irányíthatja a gyülekezetet.
Ebben a felállásban hatalmas kincs a fennálló lehetőség egy lelkiajándék-alapú közösség kialakítására. A szolgálatokat nemcsak arra felszentelt emberek végezhetik, hanem azok a személyek, akikben a gyülekezet különböző ajándékokat ismer fel, és akiket ezekre felhatalmaz. Sőt, az ideális az, ha minden gyülekezeti tag felismeri és aktívan végzi a maga szolgálatát.
„Minden baptista misszionárius.”
Ezért rendszeresen előfordul, hogy egyszerű emberek, akik nem végeztek teológiát, vagy akár nincsenek is felavatva, de szeretik, értik az Igét, és van hozzá ajándékuk, áldásosan igét hirdessenek alkalmainkon. Erre a legszemléletesebb példát azok a parasztpróféták szolgáltatják, akik a múlt század elején mozgatórugói voltak a baptista missziónak hazánkban.
Az egyetemes papság elvének veszélyei
Látjuk tehát, hogy az egyetemes papság elvének számos áldása van. Fontos azonban felismerni, hogy az egyetemes papság elve feltételezi a reformáció többi alapelvében való mély megalapozottságot is. (Egyedül a Szentírás, egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus, egyedül Istené a dicsőség.) Enélkül számos veszélyt hordozhat magában ennek az elvnek a felelőtlen alkalmazása, ezért fontos ezekről is beszélni.
A személyes istenkapcsolat, önállóság hangsúlyozásából következik a legnagyobb kísértés: az önfejűség. (Vegyük észre, hogy nemcsak a papság, hanem a gyülekezeti tagság is lehet önfejű…) Ez a legfőbb forrása azoknak a veszélyeknek, amelyekről szólni kell. Egy alulról szerveződő közösségben kritikus pont a vezetés és tekintély kérdése. Mivel nem olyan markáns a lelkipásztor vagy vezetőség szerepe, könnyen megeshet, hogy a gyülekezet tagjai nem tisztelik a vezetőket, s ebből fakadóan a döntéseiket, iránymutatásukat sem. Emiatt előfordulhat, hogy egy bűnökben elkényelmesedett gyülekezet ellehetetleníti egy biblikusan gondolkodó lelkipásztor szolgálatát. A demokratikus berendezkedés könnyen vezethet oda, hogy a gyülekezeti döntéseket, szavazásokat rokoni kapcsolatok vagy másfajta érdekek befolyásolják az Ige helyett. Ilyen helyzetekben a vezetőknek nincs túl sok mozgásterük, többnyire a lelkiismeretükre van bízva, mit vállalnak egy ilyen közösségben.
Ebből fakad a következő nehézség, a kontroll lehetőségének problémája.
Ha a vezetőket nem tisztelik, mi biztosítja, hogy egy gyülekezet tagjai az Igéhez hűen élnek és hoznak döntéseket? Ez a kérdés megjelenik etikai és teológiai kérdésekben is. Azt könnyű kimondani, hogy „egyedül a Szentírás”, de mi a biztosítéka annak, hogy igazságban és szentségben jár egy egyén vagy gyülekezet, nem pedig önértelmező módon alkalmazza a Bibliát? Kinek van tekintélye az ilyen kérdésekben dönteni, irányt mutatni? A laikusságra alapozó közösségekben a sola Scripturára hivatkozva van tendencia a tudományosság, szaktudás lenézésére, időnként mellőzésére is, ami okozhat gondokat például a gyülekezet teológiájának kialakításában, a misszióban vagy a lelkigondozásban. Például ha az orvosi beavatkozást vagy felírt gyógyszerhasználatot rendszeresen elutasítják a hitre hivatkozva. A túlzott önállóság magában hordozza az elszigetelődés veszélyét, ami szélsőséges esetben akár szektásodáshoz is vezethet (lásd Westboro Baptist Church).
A fenti problémák vezetnek a következő súlyos gondhoz: egy ilyen alulról szerveződő közösségben fokozottan fennáll a szakadás veszélye. Nézeteltérések minden egyházi struktúrában vannak, de az önszerveződő egyházakban sokkal könnyebb szakadást okozni, mint egy kötöttebb egyházi közegben.
Vezetői tekintély és erős egyházi kontroll hiányában előfordulhat, hogy bizonyos önjelölt vezető személyek eluralkodnak egy közösségen.
Sajnos nem ritka jelenség, hogy egy-egy erős hangú vezető vagy család köré épülő csoport feláll, konfliktusokat generál, és ha nem a szájízük szerint alakulnak a dolgok, egyszerűen elmennek és alakítanak egy másik gyülekezetet. A szankcionálás lehetősége pedig minimális, mivel ugyanolyan önszervező módon viszik tovább az új közösséget, legfeljebb még jobban elszigetelődnek másoktól. Egy ilyen szervezeti felállásban a közösség csak akkor tud megszabadulni a károkozóktól, ha valahogy kiveti magából őket. Vagy maguk állnak fel és mennek el. De olyan is megtörténik, hogy a régimódiak-megújuláspártiak mezsgyéjén történik szakadás, és egy városban létrejön két jogilag egyenrangú gyülekezet: egy „régiesebb” és egy „fiatalosabb”. Nagyobb létszámoknál akár teljesen új szövetség vagy felekezet is létrejöhet – erre is volt már jó sok példa az egyháztörténelemben. Pál apostol azt írja, hogy „szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek” (1Korinthus 11,19). De ez mindig fájdalmas és szomorú esemény egy gyülekezet életében, ami nem segíti elő a misszió ügyét sem: nem arról kellene megismernie a világnak Jézust, ahogy a követői egymást szeretik?
A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy az egyetemes papság elve biblikus és nagyon áldásos hitelv.
De ezzel együtt megnövekedett felelősséggel jár: nagyon sok múlik a gyülekezeti tagok egyéni hitéletén, odaszántságán, és végső soron az ő döntéseik határozzák meg a közösség irányát, jövőjét. Az Istentől jött vezetés, a biblikusság és az Isten és emberek iránti alázat egészséges egyensúlyában tudjuk a legtöbb áldást nyerni belőle. Törekedjünk ezekre, és óvakodjunk a csapdáktól, amelyek ránk leselkednek, miközben igyekszünk krisztusi közösséggé formálódni gyülekezeteinkben, egyházunkban!
