Lencseországból jöttünk
Nemeshegyi-Horvát Anna
2022 decemberében egy ázsiai országban voltunk missziós úton. Ezt az országot – biztonsági okokból – nevezzük csak Lencseországnak, ahogyan eddig is tettük a szélesebb körű kommunikációban. A következőkben azt szeretném összegezni, mit nyertem az út előtt, közben és után.
Az előzetes készülődés során még voltak kérdéseim, félelmeim, van-e keresnivalóm egy ilyen intenzívnek ígérkező missziós úton,
vajon fogom-e bírni, nem kapunk-e súlyos betegséget, nem érnek-e atrocitások egy eltérő vallási közegben, túléljük-e az ottani hektikus közlekedést az utakon – tehát úgyszólván minden ponton beindult a „hibakeresési üzemmód”, és a józan mérlegelés nem egyértelműen eredményezte volna, hogy belevágjak én is.
Ez egyébként 19 év házasság alatt már többször megtörtént, férjem nagyobb ívű víziói kapcsán sokszor törekedtem arra, hogy értelmesen átbeszéljük a tervet, megvizsgáljuk a kivitelezhetőségét, és biztonságosabbá tegyük, ahol csak lehet. Egy ponton mégis átváltozott a hozzáállásom, valóban szükség lehet ebben az országban női szolgálattevőkre is, hiszen másképp foglalkozik egy nő a nőkkel, gyermekekkel, esetleg mélyebbre is juthat a beszélgetések során. Így, amikor már hajlottam arra, hogy elinduljak, még egy kérésem volt, hadd jöhessen még egy nő a csapatban, hogy ne egyedül legyek, ha külön visznek minket szolgálni.
Imameghallgatás volt, amikor Nikodém Noémi, akivel annak idején egy évfolyamban tanultunk a Teológián, vállalta a felkérést, és ő is igent mondott az útra. Tehát ez az első szakasz a félelmek leküzdéséről szólt leginkább, és az útra való felkészülésről. Vajon mit vihetnénk a kórházra szánt adományokon kívül, ami személyesebbé tenné a látogatásunkat? Kedves kolléganőm, Varga Györgyi szép kis szívecskés levendula párnákat készített kérésemre, ezek kis helyen is elfértek a bőröndben, a szív jelkép alapján a keresztény üzenetet is ismertetni lehet, a levendula illata pedig hosszú ideig megmarad. Másik kolléganőm, Fodorné Bálint Andrea révén pedig bogyiszlói paprikát vihettünk ajándékba, amit ezúton is köszönünk. De apróbb játékokat, íróeszközöket is vittünk a gyermekotthon lakói számára, a lányok számára pedig szép kendőket. A kórház felszerelése miatt pedig rengetegen küldtek kisebb-nagyobb összegeket, amelyek mind célba értek, ahogyan az értünk mondott imádságok is.
Az odavezető repülőúton az imádságos előkészület ellenére meglepő volt, amikor igen mély hangon recitálta egy hang angolul is a mikrofonba: „Ó, Allah, te légy segítségünk utazásunk során…”. Egyéb tekintetben a szaúd-arábiai átszállás teljesen zökkenőmentes volt, mintegy 6 órát töltöttünk a pazarul csillogó repülőtéren. Természetesen öltözködésünkben alkalmazkodtunk az elvárásokhoz, vagyis Noémival együtt kendőt viseltünk. Ezután még újabb 5 órányi repülőút várt ránk a célig, s ahogyan a monitoron követtem a térképet, Radnóti Miklós szavai jutottak eszembe: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…”.
Vajon hány és hány millió ember fölött haladunk el, akik még nem ismerik Jézus Krisztust, vagy csak nagyon torz benyomásuk lehet róla?
Megérkezve szállásunkra, egy keresztény gyermekotthonba, megismerkedtünk vendéglátóinkkal, és az ott dolgozó személyzettel, illetve a kíváncsian kukucskáló gyerekekkel. Átváltozásunk folytatódott, olyan gyönyörű türkizkék, helyi stílusú selyemruhát és sálat hoztak a szobámba, hogy az esti szolgálat idején egy gyülekezetplántálást meglátogatva, már azt viseltem. (Később sikerült is megismerkednem azzal a konyhán dolgozó kedves asszonnyal, aki a legszebb ruháját a rendelkezésemre bocsátotta erre a pár napra. Mintha ikertestvérek lettünk volna, legalábbis ami a méreteinket illeti…)
A plántált gyülekezet megközelítése igencsak kalandos volt, úttalan utakon sötétben zötykölődött a kisbusz, a holdvilágnál nem igazán tudtuk megítélni, hogy van-e épp aszfalt alattunk, vagy simán csak mezőgazdasági földek között vágunk át, egyik is másik is hasonló minőségű lehetett. Majd egy másik városba érve sikátorokon keresztül, sokszor intenzív szembejövő forgalmat kerülgetve jutottunk el a célhoz. Ha akarnék, sem tudnék emlékezni az odavezető útra, és mindenképpen új dimenziót nyert a vendéglátóinkban való bizalom fogalma. Cipőinknek búcsút mondtunk a bejáratnál, és reméltük, hogy kifelé majd megtaláljuk, bogarak nélkül.
A keresztény közösségben koszorúkkal és rózsaszirmokkal vártak, miközben lelkes éneklés folyt egy szobában. A feltűnés elkerülése nem volt megvalósítható ilyen körülmények között, így legjobb volt hamar elengedni a témát, és beletörődni, hogy mindenképp látványosságnak számítunk, ahogyan ők is nekünk. Sőt, csak nekünk tettek székeket elől, mindenki más törökülésben ült a földön, mintegy 100-120 ember gyerekekkel együtt. A csapatunk férfi tagjai igehirdetéssel, evangélizációval szolgáltak, melyet angolról helyi nyelvre fordítottak vendéglátóink. Minden arcon élénk figyelmet láttam, senki sem volt unott vagy kényszeredett – már ez is üdítően hatott vissza ránk. Az ottani keresztények ha nem is üldöztetés alatt, de mindenképpen elnyomás alatt élnek – kiváltságnak tartják, ha az igéről hallhatnak, ha Istent dicsőíthetik, és együtt imádkozhatnak. Egy nyugati országból érkezve ez követendő példa lehet – kicsit gyerekkoromra emlékeztetett, amikor még volt tétje kereszténynek lenni Magyarországon is, pl. édesapám azért nem taníthatott az egyetemen, mert lelkészgyerekek számára ez elérhetetlen volt – így a mérnöki pályán indult el, és a gyülekezetben foglalkozott fiatalokkal.
A következő napokban meglátogattuk a keresztény misszió által fenntartott iskolákat is, megdöbbentő volt a gyerekek tanuláshoz való viszonya, mindenki igyekszik, és tisztelettudó a felnőttekkel és a társaival szemben is. A tanulás kitörési lehetőség a mélyszegénységből, ahogyan a keresztény iskola bejárata fölött is olvasható angolul: „There is no elevator to success you have to take education.”
Vagyis „nincs lift a sikerhez, a tanulás hosszabb útját kell választanod.”
Valóban, egy téglagyári rabszolga-léthez képest már az is öröm lehet, ha a kisgyerekek nem a szülők mellett tapasztják az agyagot, hanem a saját korosztályuknak megfelelő oktatásban részesülhetnek. Megható volt egy olyan iskolát látni, amelyet az iskolaigazgató úgy hozott létre, hogy saját egy szobás házára még három szintet felhúzott, és a puszta téglafalak között tanították a téglagyári szülők gyerekeit.
A biztonsági előírásokat itt nem érdemes firtatni, a meredek, korlát nélküli lépcsőn szorosan a falhoz húzódva mertünk felmenni. Külföldi szponzorok is támogatják az itt folyó tanítást (többek között magyarok is), hogy mindig legyen elég pénz az itt tanító elhivatott tanárok fizetésére, és a gyerekek étkeztetésére. A szolgáló vezetés olyan dimenziójába pillanthattunk be, mely egészen jézusi, nem haszonra és hatalomra tör, hanem inkább a sajátjából ad és fektet be Isten országába folyamatosan. Mindenképpen érdemes tanulni tőlük, ebben a tekintetben különösen éles kontrasztot érzékeltem a nyugati gyakorlattal szemben, a szürke és a hófehér közötti különbséget talán.
A téglagyárról még annyit, hogy amikor megnéztük, és perceken keresztül szemléltük, amint egy asszony elkészít egy téglát a földre guggolva – felmerült bennem a kérdés, miért én nézem őt, és miért én jöttem nekik segíteni? Talán fordítva is lehetne, én is születhettem volna ilyen szegénységbe, és élhetnék szigorúan behatárolt területen, semmit sem tudva a világ szerencsésebb részéről, akiknek az élete nem abból áll, hogy napi ezer téglát formába öntsenek puszta kézzel, és utána hullafáradtan essenek ágyba a gyár területén lévő viskóikban. Nem csak szerencsésebb emberekhez hasonlíthatjuk magunkat, az tény.
A gyermekotthonban mintegy 110 gyermekről viselnek gondot, velük is játszottunk több alkalommal, nagyon élvezték, amikor elénekeltük nekik a „Jézus szeret minden kicsi gyereket” kezdetű éneket, sőt azután angolul és helyi nyelven is megtanultuk. Annyira befogadóképesek voltak, hogy másnap korán reggel, mikor a szobánk előtt trappoltak zuhanyozni a fiúk, erre ébredtünk: „Edzs kicsi, ket kicsi, harom kicsi dzsereket…”, vagyis magyarul énekelték a refrént.
Végül a személyes interakciókra térnék ki: hogyan lehetséges, hogy pár nap alatt összeforrjon a szívünk tőlünk több ezer kilométerre élő testvéreinkkel?
Természetesen adódik a válasz, hogy a Jézus Krisztusban való hit összeköt minket, abban a pillanatban, ahogyan megismertük egymást. De ezen túl is, érdekes módon, az ottani missziót vezető házaspár mentalitása nagyon hasonlított a miénkre. Még családi körülményeikben is van hasonlóság, egy örökbefogadott lányuk van, a miénkkel egykorú, viszont legalább 110 gyermek jólétéért felelősek, így valóban nem csupán a biológiai utódok jelenthetik egy hívő házaspár szellemi örököseit, ezt megerősítő volt látni. Hogyan fognak ennyi gyereket kiházasítani – nos, ez még a jövő zenéje, de ha az Úr ad nekik életet, biztosan lesz erejük hozzá. Abban is van hasonlóság, hogy a feleség vezetéselméletből doktorál – nő létére – mondanom sem kell, mennyire lehet ez gyakori az adott országban. Mindenesetre volt közös témánk bőven a keresztény vezetés mibenlétéről, éjszakába nyúlóan oszthattuk meg tapasztalatainkat. A teológiai oktatásért is elkötelezettek mindketten, fontos a következő generáció kiképzése, hogy a lelkesedésük mellé minél színvonalasabb bibliai tudást is tehessenek a szolgálattevők.
Hazautazásunk napján még arra is jutott idő, hogy egy várat bejárjunk, sok száz éves művészi faragványai és intarziái gazdag múltról és kultúráról tanúskodtak. Újabb bátorságpróba volt egy sast megtartani a karunkon, persze idomított példány volt, de azért nekem akkor is élmény volt, főleg éles csőrét egész közelről szemlélve. Egy plázába is sikerült bejutnunk, ahol nyilvánvalóvá vált, milyen felfoghatatlan különbség alakult ki a gazdag felső rétegek és a mélyszegénységben élők között. Akárcsak a nyugati plázákban, vagy ha lehet azt mondani, még pazarabb módon sorakoztak a drága kelmékkel teli üzletek, szép bőrcipőket áruló boltok vagy épp az illatos testápolókkal és egzotikus parfümökkel teli asztalok. Valószínűleg a helyiek között is akadnak, akik meg tudják ezt fizetni. Ez már a keleti típusú gazdagság példája.
Összegezve immár gondolataimat, az jut eszembe, hogy mennyire relatív az ember időérzékelése. Van, amikor hónapok és évek telnek el különösebb történések nélkül, netalán fizikai vagy lelki szenvedések közepette – ezek a nemszeretem idők bizonyára, magától senki sem fizetne be ilyen időszakokra. De vannak olyan meghatározó percek, napok, találkozások, amikor törődött lelkünk új életre kel, és reményt kap a jövőre nézve, hogy van értelme kitartani, van értelme küzdeni, mert Isten áldását fogja adni rá. Isten és emberek szeretetét gazdagabban érezzük áradni ilyenkor, holott legalább az egyik, Isten szeretete a legnehezebb időszakokban is stabil és kitartó irányunkban. Ilyen lélegzetvétel volt számomra ez a néhány nap, inspiráló hatású, hiszen követendő példaképekre leltünk egy távoli országban, akik hitelesen élik meg az evangéliumot. Így nem csupán lelkileg, hanem akár fizikailag is gyógyító hatású volt az ottlétünk – mert összeforrtunk a világ másik felén élő testvéreinkkel imádságban is, hogy áldást kérjünk a saját jövőnkre és az övékre is. Már nem csak „térkép e táj” számomra, hanem magába foglalja a valóságos, hús-vér embereket, beszélgetéseket, szép tájakat és városokat, sok ezer éves kultúrát, motorok, emberek vagy állatok által hajtott járművek zajos és nyüzsgő forgatagát, virágokat és napon sütkérező állatokat. Legyen Istené a dicsőség és hála ennek az útnak a megvalósulásáért!
