Kinek azért fontos, mert az ünnep valódi tartalmának legmélyebb üzenete és jelentősége kerül a figyelme fókuszába, kinek pedig az ilyenkor dívó hagyományok és a családi találkozások töltik meg a szívét melegséggel, nem is beszélve arról, ha az imént említett két tartalom esszenciája egyszerre nyer fontosságot… A szeretet ünnepeként aposztrofált karácsonyi időszak tehát minden szempontból méltán emelkedik ki a világkerekség glóbuszán, elvégre nagyban rásegít a figyelem ez irányú összpontosítására az élet majdhogynem minden egyes platformja. Már november végén megjelennek a meleg fényű kivilágítások, villogó díszek az utcák frontjain és a bevásárlóközpontok üzleteiben, a forralt bor illata is kikacsint egy-egy cukrászda vagy kávéház ajtaja mögül, majd a december meghozza a várva várt kavalkádot ténylegesen minden területen.
Michael Bublé selymes hangja halkan duruzsolni kezd a fülekben, és a csengettyűk, harangok magasztos zengése is hangolja a kedvünket a fennköltség netovábbjára. A sütőmargarin semmikor máskor nem hat annyira ínycsiklandozónak egy süteményben, mint az adventi időszakban, és a nagy méretű bögréből is ilyenkor esik a legjobban a forró, habos kakaó. A gyertyák és a girlandok is ez idő tájt élik virágkorukat, és a hitbéli gondolatok, a templomba járás iránti kedv is növekvő tendenciát mutat. A kedves, na meg a kevésbé kedves rokonok, távoli barátok, közeli szerettek öltenek új ruhát az emberek gondolataiban, és érdemelnek ki figyelmet, fontosságot, nem mellesleg pedig ajándékot – hol készakarva, nemcsak csomagolópapírba, hanem szeretetbe csomagolva, hol pedig kötelesség jelleggel, túlesve rajta.
Kevés olyan ünnepkör van, ahol ennyire komplexen meg van adva a módja mindennek.
Nyilván valamelyest üzleti fogások tömkelege lovagolja meg a témakört vásárlók ezreit megnyerve magának ötleteivel, másrészt pedig az év végi időzítés és a tartalom – még akkor is, ha nincs a tényleges üzenet háttere és valóságos egésze kidomborítva – megdobogtatja az emberek szívét, más színben tünteti fel a kapcsolatokat, mint az év bármelyik másik napján – legalábbis elméletben.
Ha valami ennyire szép, ennyire vonzó és megnyerő, szeretetteljes tud – de legalábbis szeretne – lenni az év végéhez közeledő napokban, az adventi időszakban, akkor vajon miért nem tud az lenni bármikor máskor is?!
A hívő körökben egyértelmű az adventi időszak és a karácsonyi ünnepek üzenete, azok az események jelentéstartalma, melyek jelentőségét elevenítjük fel az év utolsó napjaiban. Egyértelmű, hiszen a komolyan megélt keresztény élet minden napja ezen üzenet igazával van átitatva, hiszen a várakozás jelenti számunkra a hitünk alapját: a Jézus Krisztus visszajövetelére való áhítatos készülődést úgy lélekben, mint a tetteink kapcsán. A karácsony pedig épp a Krisztus születéséről szóló csodálatos történetnek állít emléket, annak a Krisztusnak, aki számunkra egyfajta zsinórmértéket állított és állít ma is, aki létünk, viselkedésünk, viszonyulásunk fundamentumát teremtette meg saját életével, példázataival mintául szolgálva, tükröt tartva az ember elé.
Ám karácsonykor, valljuk meg, csupán egy gondolatcsomag erejéig jelenik meg még előttünk, hívő emberek előtt is mindez – talán annyival tovább az általános helyzetmegállapításnál, amíg az imaház ünnepi istentiszteletén részt veszünk –, sokkal több energiát feccölünk az ünneppel járó valamennyi más jellegű feladatra, úgymint takarítás, díszítgetés, ajándékbeszerzés és -csomagolás, a családi találkozások logisztikája, majd koordinálása, sütés-főzés, és még ki tudja, mennyi ilyen és ehhez hasonló, feltornyosuló teendőt sorolhatnék ide. Nyilvánvaló, hogy a készülődés a vendéglátásra számos elintéznivalóval jár, de ha őszinték akarunk lenni, a sok kötelező folyamat, ami hozzásegít bennünket a gazdag terülj-terülj asztalkámhoz, a csili-vili környezethez, az ötletes, pénztárcát aligha kímélő ajándékok garmadájához, valamint a közösségi élmény fizikális és nem utolsósorban mentális megteremtéséhez, sokkal több szeretetlen percet eredményez ilyenkor, mint az év bármely más napjain.
Pedig ha a logika szempontjából vizsgáljuk, éppen ezekben a napokban illene a legkiegyensúlyozottabb formánkat hoznunk, eleget téve a szeretet ünnepén elvárt eszméknek.
Mégis hányszor, de hányszor szólalkozunk össze a családtagjainkkal a készülődés folyamatában, ha a frissen felmosott padló becséről van szó, vagy a „pakold már össze a szobád”, illetve a „vidd már le a szemetet” vesződségéről, a „már megint porszívózhatok össze” bosszúságán keresztül a „remélem, a mama most nem lesz olyan tapintatlan” félelméig?! Az éjszakába nyúló mézeskalács-szaggatás, melynek eredménye egy szempillantás alatt semmisül meg, a sütőben rostokoló, elfelejtett töltött csirke, a kapkodva fűszerezés, az ajándékok kitalálása és az a rengeteg pénz, ami ilyenkor elköltődik, a rokonok furcsa reakciói, az apró nézeteltérések, az óriási vitározások, a nem várt események mennyi kényelmetlen, kellemetlen gondolatot, érzést eredményeznek… És ilyenkor hiába pompázik a ház, hiába szól az „All I want for Christmas is you”, hiába sorakoznak az asztalon a finom falatok, valahol a lényeg elvész. Pedig minden bizonnyal mindenkit a jó szándék vezérel vagy éppen a kötelességtudat buzdít cselekedetekre, a hagyományok – úgy a családi összejövetelek terén, mint a receptestárban – nélkülözhetetlen elemek tömkelegét állítják fegyverként az ember halántékához, aki próbál eleget tenni mindennek és mindenkinek. Észben kell tartani a teljes rokonság igényeit, ügyelni arra, hogy legyen ilyenmentes, olyanmentes a menüsorban, ugyanakkor aki tavaly ezt kapott, az idén azt kapja, nem beszélve arról, hogy visszaemlékezzünk, hogy az előző években ki mit is adott, merthogy legalább értékben valami hasonlóra kellene ebből a szempontból is törekedni… Résen lenni minden apró részlet kapcsán, nemcsak gondolatban, de a kivitelezés frontján is, és a legjobb, legkedvesebb, leginkább szociális formánkat hozni a feladatok ellátása mellett mosolyogva, önzetlenül, mintha az emberfia erről álmodna nap mint nap: mindez kimerültséghez vezet mind testi, mind pedig lelki szempontból. És mivel valószínűleg ismerjük ezen állapot tüneteinek megtestesült formáit, bátran kijelenthetjük, hogy a legkevésbé sem vágyunk rájuk.
Na, erről nem szólnak a reklámok.
Ahhoz, hogy az áhított körülmények megjelenjenek karácsony idején – hogy a margarinkocka kész formában tegye ropogóssá a süteményt, hogy a forró leves gőze belengje az ünnepi asztalt, hogy a piros ruhácska, a fehér ingecske élére vasaltan kerüljön a család tagjaira, hogy az utolsó porcica is ki legyen űzetve a kanapé alól, vagy megteremteni, hogy a kényes nagymama és a fájós hátú nagybácsi is elégedetten dőljön hátra, és a játék hevében szélvészként pusztító gyereksereg látványa se csapja le utolsó idegszálaink bármelyikének biztosítékát – minderre nem ad utasítást semmilyen üzleti fogás, semmilyen marketinges prospektus. Jóformán senki se tárja elénk a lehetetlen lehetségessé tételének tűpontos lépéseit, pedig ugyan kitesznek magukért az áruházak, kis- és nagykereskedések. Nem hibáztatom őket, elég az a sok kacat nekik, a mi „problémánkra” teljes mértékben úgyis lehetetlen receptet találni.
El kell fogadnunk, hogy a társadalom és ezek a „bele kell halni az ünnepekbe” típusú elvárások mindig ott lesznek a levegőben, bármennyire is törekszünk tudomást sem venni róluk. Képmutatás lenne, ha idén vagy jövőre azt mondanánk, hogy mi csak Jézus születésére kívánunk emlékezni, arra a csodára, akinek áldozata által ma bűneink nem kötnek gúzsba, nem kényszerítenek állandó önostorozásra, aki élete árán mentett fel bennünket, és mentett meg a kárhozattól – a hit által. Végül is ha úgy tetszik, ő a lehetetlent cselekedte, és ha jobban megvizsgáljuk, ő sem felelt meg mindenkinek, és ma sem teszi, elvégre nem hívő az egész világ. Ám mi jól tudjuk, hogy tökéletes áldozatként halt meg, hogy nekünk örök életünk legyen. Ez egyszeri és megismételhetetlen – bárki bármit mond! Ezt felismerve pedig tudhatjuk, megérthetjük és beláthatjuk, hogy kifogásolhatatlan a mi viszonylatunkban nincs.
Szóval mi bármennyire is törekszünk az ünnepeket hibátlanul lehozni, pompázatossá tenni, bármilyen erőfeszítést, áldozatot, odaadást nyújtunk annak érdekében, hogy megfeleljünk a sokszor már magunk sem tudjuk, milyen és ki által gyártott kritériumoknak, elvárásoknak, és hiába kecsegtet minden médium az áhított küllem, a látszólagos belbecs álomszerű makulátlanságával, az igazi értek nem ebben rejlik. Nem a sok, nem a kevés, nem az ezüst és nem az arany teszi a karácsonyt azzá, ami, sokkal inkább a beletöltött szándék, a minőség.
Az az igazi szeret, aminek kifejezése nem követel véres verítéket, amit nem úgy adunk, hogy közben csikorog a fogunk, az az igazi ajándék, amit örömmel választ, netán készít, majd csomagol papírba az ember.
Nem a fáradság és a mennyiség látszata teremti meg a meghitt, „tökéletes” ünnepi hangulatot. Csak hogy a Prédikátort idézzem: „De amikor szemügyre vettem minden művemet, amelyet kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt.” (2,11) „Nincs hát jobb dolog, mint ha az ember eszik, iszik és jól él fáradságos munkájából. De beláttam, hogy Isten kezéből jön ez is. Mert ugyan ki ehetik és ki lehet vígan nélküle? Mert annak az embernek, akit ő jónak talál, bölcsességet, tudást és örömöt ad.” (2,24–26)
Egy szónak is száz a vége, Jézus Krisztus születésére emlékezve nem bocsátkoznék ennél mélyebb elmélkedésekbe, azt megteszik majd a lelkészek helyettem is. Én csupán arra biztatnám az asszonyokat, leányokat, férjeket és legényeket, hogy idén is nyugodtan próbáljanak belehalni az ünnepi készülődés terheibe, de azt mindenekelőtt tartsák mindeközben gondolataik ágas-bogas kuszaságának legelején, hogy minden hiábavaló, mert a lényeg már elvégeztetett! Igazítsuk meg tehát gondolkodásunkat, és ne a társadalmi nyomás, a média fanatizmusa itassa át szívünket az ünnepek kapcsán, hanem az Isten valóságos, élő szeretete. Elég hinni Jézus Krisztus megváltásában, és akiben hiszünk, annak iránymutatása szerint betölteni feladatainkat a mindennapok elvárásai szerint – akár karácsonykor, akár máskor.
Ha a gondolatok bugyraiban mégis elfelejtődne a LÉNYEG, elég lesz csak rápillantani a házi áldás valahol a falon díszelgő soraira, mely bár már sok helyen szinte eggyé vált a festék vagy a tapéta mintázatával, mégis nagy dolgokat állít:
Hol hit, ott szeretet,
Hol szeretet, ott béke,
Hol béke, ott áldás,
Hol áldás, ott Isten,
Hol Isten, ott szükség nincsen.
