Legutóbb akkor találkoztam vele, amikor matracokat rakodtunk fel egy kocsira, amelyeket aztán vittünk tovább a határhoz, Tiszabecsre. A háború első napjai voltak, önkéntesek, civilek és a szeretetszolgálat munkatársai igyekeztek erőn felül segíteni a menekülteknek.
Vonaton utazom és hallgatom, ahogy a többségi társadalomhoz tartozó utastársaim arról beszélnek, hogy hol és mennyit, pontosabban hol nem és mennyire nem dolgoznak ma Magyarországon a romák.
Hárs Udvar a neve ugyanis annak a vállalkozásnak, melyet azt követően kerestem fel, hogy a neten rábukkantam egy videóra. Ebben Judit, az egyik tulajdonos a pille- és a gumicukor készítésének a rejtelmeibe avatta be az érdeklődőket, mindezt olyan lelkesedéssel, hogy nemcsak a termékre, de az azt készítőkre is kíváncsi lettem.
„Éppen csak sétáltam, nem is siettem, tényleg nem és mégis… Pár mozdulat után rájöttem, hogy ezzel valamit kezdeni kell, fohászkodtam egy rövidet, majd felhívtam Esztert…”
A tavasz visszavonhatatlanul beköszöntött, ez pedig arra sarkallja a kerttulajdonosokat, hogy nekilássanak a téli tervek megvalósításának.
Dávid beszédhibás, nehezen fejezi ki magát. A mozgása is más, nehéz azt megfogalmazni, hogy miért, de tagadhatatlanul nem olyan, mint amit megszoktunk.
Arra, hogy 1943 milyen régen is volt, akkor ébredek rá, amikor Marika néni, Révész Sándorné elkezd a gyermekkoráról mesélni.
’Csupán’ egy kiállításról akartam mesélni, aztán, ahogy az gyakran megtörténik, mikor felkerestem a helyszínt, akkor a cél jelentősen módosult, és most sem bántam ezt meg.
„A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.”
Amikor Kornya Mihály az 1870-es és 80-as évek fordulóján megérkezett Szadára, nem ismert senkit.
