Az Úr 1566. éve Szent Iván havának 3. napja, Eger környékén
Pünkösd másnapján tikkasztó nyári meleg köszöntött Felső-Magyarország lakóira. A hőség egyedül akkor mérséklődött valamennyire, amikor a nap alkonyba hajlott. Az Eger patak mentén két sovány tehén vontatott – a város irányába – egy ponyvás szekeret, melyen egy szegény család utazott. A vászon hűvösében jóízűt aludt a három életerős legény, apjukkal egyetemben. A családfő hiányzó mutatóujjú jobb kezével egy üres pálinkás butykost szorongatott és mindannyijuk közül ő horkolt a leghangosabban. Az igavonó állatok irányítása így a feleségre, Bala Zoltánnéra hárult. Mivel bátyjai elmarták maguk mellől, kényszerűségből édesanyja mellett utazott a bakon a tizenhárom éves jégkék szemű és aranybarna hajú lánya, Mandula is.
A lány maga is el-elbóbiskolt, egyedül akkor élénkült fel, amikor a patak partján egy kisebb csoportosulás felé közeledtek. Nem lehettek többen harmincnál. Egy idősebb fekete ruhás férfi és két – saját korosztályába tartozó – fehér vászonba öltözött lány álltak a vízben, a többiek pedig a parton. A lányok meg sem közelítették az ő szépségét, és ez megelégedettséggel töltötte el. Nem is szentelt volna több figyelmet rájuk, azonban lénye legmélyén érezte, hogy akarva, akaratlan egy szent ünnep szemtanúja lett. Nagy volt hát a megdöbbenése, amikor pár német nyelven elmondott szót követően a vénség megragadta, és a víz alá merítette a vörös hajú, szeplős lányt.
– Anyám! Megfojtja őt! – kiáltotta a helyéről felugorva Mandula.
– Nyugodj meg, nem bántja! – mondta az anyja mosolyogva, s még a végére sem ért a mondatának, amikor a papféle már ki is emelte a vízből a leányzót. – Ezek „újkeresztények”! Nem csecsemőket keresztelnek meg mint mi kálvinisták, hanem kizárólag hitvallókat.
Mandula elképedve hallgatta, s épp kérdezni akart valamit, amikor hirtelen, egy tizenöt-húszfős legényekből álló lovascsapat robogott el mellettük. Az élen vágtázó szőke hajú, jóképű fiatalember gúnyosan ezt kiáltotta az ünneplőknek:
– Fürödnek a merítkezősök! Legalább tiszták lesznek! – társai erre hangosan felröhögtek, majd az egész csapat szélvészként tovább száguldott dél felé.
A kellemetlen közjáték nem szegte a kedvét a másik, fekete hajú és bíbor szemű lánynak, akit bár szégyenpír égetett, mégis bátran követte társát példáját: ő is a víz alá merült, majd kiemelkedett a habokból.
Mandula szerette volna alaposabban megnézni magának a tovatűnő fiúkat, ugyanakkor a szertartás is érdekelte.
– Ez nem eretnekség? Mit szólnak ehhez a pápisták, a lutheránusok és a mi papjaink? – kérdezte anyjától.
– Természetesen ellenzik! Mi mást tehetne egy igaz keresztény! – csattant fel az asszony. Ha jól emlékszem az országgyűlés többször is törvényt hozott a száműzetésükről – folytatta valamivel csendesebben.
– Akkor miért vannak még mindig itt?
– Mandula! Meg kell értened, hogy a határ közelében járunk. Az itteni várkapitányok nem válogathatnak. Sokszor olyan embereket kell a katonáik és a mestereik közé fogadjanak, akiknek az ország nyugalmasabb részeiben igencsak meggyűlne a bajuk a törvénnyel.
– Erőszaktevők és gyilkosok is lehetnek köztük?
– Nem csak lehetnek, hanem vannak is. Hozzájuk képest az „újkeresztények” jámbor és becsületes emberek, ráadásul mesterei a kézművességnek. Egyedül a hitük különbözteti meg őket tőlünk, ettől eltekintve hasznos polgárai a hazánknak.
Mandula arcán megvetés árnya suhant át e szavakra, az anyja látta ezt, ezért hátrafordult, majd amikor meggyőződött róla, hogy „hites társa” még mindig a „kevésbé igazak” álmát alussza, suttogva hozzátette:
– Az „újkeresztényeknek” köszönheted, hogy nem nőttél fel apa nélkül! Talán épp az az öregember beszélte rá apádat, hogy fél évvel a nagy ostrom után illendő lenne hazatérnie a családjához. Nélküle még mindig az egri szajhák karjai közt vigasztalódna a mutató ujja és a katonai pályája elvesztése miatt.
A lányban egy világ omlott össze e szavakra. Gyermekkorának egyedüli biztonságát jelentő tartóoszlopa a családja sértetlenségébe vetett hite hirtelen odalett.
– Az nem lehet, hogy az én rajongva szeretett édesapám ilyet tegyen! Vagy mégis? Igazat mond az anyám, vagy csak bosszút akar állni az apámon, amiért az úgy döntött, hogy hátra hagyjuk a kényelmes Diósgyőrt, hogy magunkat megalázva, egy Eger környéki bérleményért kuncsorogjunk? Mandula maga sem tudta, mit gondoljon erről. Egy dologban azonban teljesen biztos volt: azok az „újkeresztények” nem lesznek a kedvencei.
*
Sötétedni kezdett, mire a szekérrel behajtottak a várkapun. Odabent hatalmas csődület fogadta őket. A nemrég látott lovascsapat tagjai ráérősen beszélgettek a környék lányaival, egyedül az aranyhajú vezetőjük volt feszült és nyugtalan.
– Tamás! Te lettél a pünkösdi király, de királynőt még nem választottál! Mindjárt lemegy a nap! – mordult rá egy díszes dolmányba öltözött, tekintélyt parancsoló férfi, aki a vár vitézeinek a gyűrűjében állt.
– Ő Mágóchy Gáspár, a vár kapitánya! – mondta rekedtes hangon az apa, aki épp akkor ébredt az álmából, amikor a szekerük nyikorogva megállt. – Úgy kiszáradt a torkom, nincs valami innivalónk? – kérdezte, de a családjából senki sem figyelt rá, mindannyian az „uralkodót” nézték, akinek az arca felderült, amint meglátta Mandulát, és sebes léptekkel épp feléje tartott. Mikor odaért hozzá, a kezében tartott rózsakoszorút a fejére akarta helyezni, ám visszariadt, amikor meglátta a kopott és több helyen foltozott ruháját, elnyűtt bocskorait. Arcára undor ült ki, miközben orra alatt ezt mormogta:
– Nincs szükségünk újabb rongyosokra a várban. Van belőlük épp elég! – azzal a koszorút odaadta a hozzá legközelebb álló fekete hajú lánynak, akinek az öltözetéről lerítt, hogy szülei vagyonos emberek.
Miközben a polgárok tapsviharban törtek ki, Mandula alig bírta visszatartani a könnyeit. Tudta, hogy ez a „korona” őt illette volna meg, egyedül a szegénysége miatt esett el tőle.
– Még szerencse, hogy csak én hallottam, hogy mit mondott, mert különben a bátyáim összeverték volna. Nem mintha nem érdemelte volna meg a ficsúr, de akkor biztosan nem maradt volna esélyünk megszerezni azt a darabka nyavalyás földet – gondolta magában keserűen.
– Otthon sosem gyakoroltuk ezt a szokást, mivel a lelkészünk túl pogánynak tartotta. Távol áll tőlünk ez a fajta termékenység- varázslat. Ne bánkódj hát, hogy az első itteni napunkon nem választottak meg az „uralkodónőjüknek,” próbálta bátorítani az édesanyja, aki érzékelte a lánya lelkében dúló vihart.
Mandula azonban vígasztalhatatlan volt. Szeretett volna „pünküsdi királyné” lenni. Vágyott a szőke hajú fiú és társai rajongására és a polgárok csodálatára. Szeretett volna részt venni ebben a fura „termékenység- varázslatban” is.
Ezzel szemben csak megaláztatásban és gúnyban volt része. Ugyanúgy, mint az „újkeresztényeknek.” Egy újabb közös pont velük. Egy újabb ok, hogy ne kedvelje őket.
Este, amikor nyugovóra tértek egy istállóban, a szalmán feküdve Mandula szemére sokáig nem jött álom. Gazdagságról álmodozott és a férfiak feletti hatalomról, mert akinek hatalma van, azt mindent megtehet. Akár bosszút is állhat az őt ért sérelmekért. Ő pedig bosszút akart állni megszégyenítőjén a „pünkösdi királyon”. Úgy érezte, hogy ezért képes lenne mindent odaadni. Érzelmei olyan erősek voltak, hogy azonnal felfigyeltek rá a „világ mögötti világban”, és a lelkéért rögtön harcba is szálltak egymással a Világ Világosságának és a Sötétségnek az erői.
Ez a "Fohász egy hajdanvolt nyelven" írásnak folytatása amit itt érhetnek el:
https://www.igeidok.hu/kultura/fohasz-egy-hajdanvolt-nyelven
