Az Úr 1566. éve Szent Iván havának 3. napja, Eger környékén
Pünkösd másnapján tikkasztó nyári meleg köszöntött Felső-Magyarország lakóira. A hőség egyedül akkor mérséklődött valamennyire, amikor a nap alkonyba hajlott. Az Eger-patak mentén két sovány tehén vontatott – a város irányába – egy ponyvás szekeret, melyen egy szegény család utazott. A vászon hűvösében jóízűt aludt a három életerős legény, apjukkal egyetemben. A családfő hiányzó mutatóujjú jobb kezével egy üres pálinkásbutykost szorongatott és mindannyiuk közül ő horkolt a leghangosabban. Az igavonó állatok irányítása így a feleségre, Bala Zoltánnéra hárult. Mivel bátyjai elmarták maguk mellől, kényszerűségből édesanyja mellett utazott a bakon a tizenhárom éves, jégkék szemű és aranybarna hajú lánya, Mandula is.
A lány maga is el-elbóbiskolt, egyedül akkor élénkült fel, amikor a patak partján egy kisebb csoportosulás felé közeledtek. Nem lehettek többen harmincnál. Egy idősebb fekete ruhás férfi és két – saját korosztályába tartozó – fehér vászonba öltözött lány álltak a vízben, a többiek pedig a parton. A lányok meg sem közelítették az ő szépségét, és ez megelégedettséggel töltötte el. Nem is szentelt volna több figyelmet rájuk, azonban lénye legmélyén érezte, hogy akarva, akaratlan egy szent ünnep szemtanúja lett. Nagy volt hát a megdöbbenése, amikor pár német nyelven elmondott szót követően a vénség megragadta és a víz alá merítette a vörös hajú, szeplős lányt.
– Anyám! Megfojtja őt! – kiáltotta a helyéről felugorva Mandula.
– Nyugodj meg, nem bántja! – mondta az anyja mosolyogva, s még a végére sem ért a mondatának, amikor a papféle már ki is emelte a vízből a leányzót. – Ezek „újkeresztények”! Nem csecsemőket keresztelnek meg, mint mi, kálvinisták, hanem kizárólag hitvallókat.
Mandula elképedve hallgatta, s épp kérdezni akart valamit, amikor hirtelen egy tizenöt-húsz fős legényekből álló lovascsapat robogott el mellettük. Az élen vágtázó szőke hajú, jóképű fiatalember gúnyosan ezt kiáltotta az ünneplőknek:
– Fürödnek a merítkezősök! Legalább tiszták lesznek! – társai erre hangosan felröhögtek, majd az egész csapat szélvészként továbbszáguldott dél felé.
A kellemetlen közjáték nem szegte a kedvét a másik, fekete hajú és bíborszemű lánynak, akit bár szégyenpír égetett, mégis bátran követte társa példáját: ő is a víz alá merült, majd kiemelkedett a habokból.
Mandula szerette volna alaposabban megnézni magának a tovatűnő fiúkat, ugyanakkor a szertartás is érdekelte.
– Ez nem eretnekség? Mit szólnak ehhez a pápisták, a lutheránusok és a mi papjaink? – kérdezte anyjától.
– Természetesen ellenzik! Mi mást tehetne egy igaz keresztény! – csattant fel az asszony. – Ha jól emlékszem, az országgyűlés többször is törvényt hozott a száműzetésükről – folytatta valamivel csendesebben.
– Akkor miért vannak még mindig itt?
– Mandula! Meg kell értened, hogy a határ közelében járunk. Az itteni várkapitányok nem válogathatnak. Sokszor olyan embereket kell a katonáik és a mestereik közé fogadniuk, akiknek az ország nyugalmasabb részeiben igencsak meggyűlne a bajuk a törvénnyel.
– Erőszaktevők és gyilkosok is lehetnek köztük?
– Nemcsak lehetnek, hanem vannak is. Hozzájuk képest az „újkeresztények” jámbor és becsületes emberek, ráadásul mesterei a kézművességnek. Egyedül a hitük különbözteti meg őket tőlünk, ettől eltekintve hasznos polgárai a hazánknak.
Mandula arcán megvetés árnya suhant át e szavakra, az anyja látta ezt, ezért hátrafordult, majd amikor meggyőződött róla, hogy „hites társa” még mindig a „kevésbé igazak” álmát alussza, suttogva hozzátette:
– Az „újkeresztényeknek” köszönheted, hogy nem nőttél fel apa nélkül! Talán épp az az öregember beszélte rá apádat, hogy fél évvel a nagy ostrom után illendő lenne hazatérnie a családjához. Nélküle még mindig az egri szajhák karjai közt vigasztalódna a mutatóujja és a katonai pályája elvesztése miatt.
A lányban egy világ omlott össze e szavakra. Gyermekkorának egyedüli biztonságát jelentő tartóoszlopa, a családja sértetlenségébe vetett hite hirtelen odalett.
„Az nem lehet, hogy az én rajongva szeretett édesapám ilyet tegyen! Vagy mégis? Igazat mond az anyám, vagy csak bosszút akar állni az apámon, amiért az úgy döntött, hogy hátrahagyjuk a kényelmes Diósgyőrt, hogy magunkat megalázva egy Eger környéki bérleményért kuncsorogjunk?” Mandula maga sem tudta, mit gondoljon erről. Egy dologban azonban teljesen biztos volt: azok az „újkeresztények” nem lesznek a kedvencei.
*
Sötétedni kezdett, mire a szekérrel behajtottak a várkapun. Odabent hatalmas csődület fogadta őket. A nemrég látott lovascsapat tagjai ráérősen beszélgettek a környék lányaival, egyedül az aranyhajú vezetőjük volt feszült és nyugtalan.
– Tamás! Te lettél a pünkösdi király, de királynőt még nem választottál! Mindjárt lemegy a nap! – mordult rá egy díszes dolmányba öltözött, tekintélyt parancsoló férfi, aki a vár vitézeinek a gyűrűjében állt.
– Ő Mágóchy Gáspár, a vár kapitánya! – mondta rekedtes hangon az apa, aki épp akkor ébredt az álmából, amikor a szekerük nyikorogva megállt. – Úgy kiszáradt a torkom, nincs valami innivalónk? – kérdezte, de a családjából senki sem figyelt rá, mindannyian az „uralkodót” nézték, akinek az arca felderült, amint meglátta Mandulát, és sebes léptekkel épp feléje indult. Mikor odaért hozzá, a kezében tartott rózsakoszorút a fejére akarta helyezni, ám visszariadt, amikor meglátta a kopott és több helyen foltozott ruháját, elnyűtt bocskorait. Arcára undor ült ki, miközben orra alatt ezt mormogta:
– Nincs szükségünk újabb rongyosokra a várban. Van belőlük épp elég! – azzal a koszorút odaadta a hozzá legközelebb álló fekete hajú lánynak, akinek az öltözetéről lerítt, hogy szülei vagyonos emberek.
Miközben a polgárok tapsviharban törtek ki, Mandula alig bírta visszatartani a könnyeit. Tudta, hogy ez a „korona” őt illette volna meg, egyedül a szegénysége miatt esett el tőle.
„Még szerencse, hogy csak én hallottam, hogy mit mondott, mert különben a bátyáim összeverték volna. Nem mintha nem érdemelte volna meg a ficsúr, de akkor biztosan nem maradt volna esélyünk megszerezni azt a darabka nyavalyás földet” – gondolta magában keserűen.
– Otthon sosem gyakoroltuk ezt a szokást, mivel a lelkészünk túl pogánynak tartotta. Távol áll tőlünk ez a fajta termékenységvarázslat. Ne bánkódj hát, hogy az első itteni napunkon nem választottak meg az „uralkodónőjüknek”, próbálta bátorítani az édesanyja, aki érzékelte a lánya lelkében dúló vihart.
Mandula azonban vigasztalhatatlan volt. Szeretett volna „pünkösdi királyné” lenni. Vágyott a szőke hajú fiú és társai rajongására és a polgárok csodálatára. Szeretett volna részt venni ebben a fura „termékenységvarázslatban” is.
Ezzel szemben csak megaláztatásban és gúnyban volt része. Ugyanúgy, mint az „újkeresztényeknek”. Egy újabb közös pont velük. Egy újabb ok, hogy ne kedvelje őket.
Este, amikor nyugovóra tértek egy istállóban, a szalmán feküdve Mandula szemére sokáig nem jött álom. Gazdagságról álmodozott és a férfiak feletti hatalomról, mert akinek hatalma van, az mindent megtehet. Akár bosszút is állhat az őt ért sérelmekért. Ő pedig bosszút akart állni megszégyenítőjén, a „pünkösdi királyon”. Úgy érezte, hogy ezért képes lenne mindent odaadni. Érzelmei olyan erősek voltak, hogy azonnal felfigyeltek rá a „világ mögötti világban”, és a lelkéért rögtön harcba is szálltak egymással a Világ Világosságának és a Sötétségnek az erői.
Ez a „Fohász egy hajdanvolt nyelven” írás folytatása, amit itt érhetnek el:
https://www.igeidok.hu/kultura/fohasz-egy-hajdanvolt-nyelven



