Egy közelmúltban készült kutatás jut eszembe, amely tűpontosan azt elemzi, hogy válik az előítélet foglalkoztatási diszkriminációvá. Aztán Juditra és Miklósra gondolok, akiknél pár napja vendégeskedtem Hodászon, és akiknek mindezek ellenére sikerült.
Ülünk a nappaliban, beszélgetésünket gyerekhangok tarkítják, Judit ugyanis jó ideje már a Benita Gyermekvédelmi Szolgáltató nevelőszülője, saját három gyermekén kívül jelenleg két kisfiút gondoz, ápol, nevel ugyanolyan féltéssel, mint a sajátjait. Férjét, Miklóst is otthon találom, letelt a műszak a gyárban. Most, két óra alvással a háta mögött, türelmesen válaszolgat a kérdéseimre, közben rutinosan veszi fel a gyermekeket, amikor azok ezt igénylik.
Judit és Miklós oláh cigányok, akik idehaza, egymás között még őseik nyelvén beszélnek. Sokat tanultam tőlük is.
Dragone Devlesza! – Isten áldjon!
Áldja meg őket az Isten ezért! „Hodászon nőttem fel, a két testvérem még akkor született, amikor a telepen éltünk, én pedig mikor már a falu közepén laktunk, szemben az orvosi rendelővel. Együtt játszottunk, pocsolyáztunk ott mi mindannyian gyerekek, vegyesen lányok, fiúk, cigányok, nem cigányok. Szüleim, de még nagyszüleim is kereskedésből éltek, utaztak és árultak mindenfélét. Én is velük tartottam gyakran, valószínű, hogy emiatt is tudtam létrehozni a saját kis vállalkozásomat. (Judit ugyanis meseszép csokrokat, virágboxokat készít és árul, de erről majd még később mesélek.) Összetartó volt a család, most már közel sem annyira, mint egykor. A Covid óta érzem úgy, hogy megváltoztak a dolgok, akkor ritkultak meg a közös alkalmaink.” Férje, Miklós sem messziről, a szomszédos Kántorjánosiból érkezett ide a településre. A találkozást, az ismerkedést már ő meséli el nekem.
Kotharutno san muro phral? – Honnan valósi vagy, testvérem?
„Egy unokatestvéremnek megvolt a Judit telefonszáma, elkértem tőle. 14 éves voltam, amikor megtértem, próbáltam helyes úton maradni, így imán keresztül kezdtem el társat is keresni. Imádkoztam sokat, hogy megtaláljam az én társam. Felhívtam hát Juditot, elkezdtem vele beszélgetni, pár nap elteltével felvetettem, hogy találkozzunk immár személyesen is. Cigányságnál nem szokás az, hogy beüljenek ilyenkor valami helyre, házhoz szoktunk menni. Judit beleegyezett, kijött a kisajtóba, és ott kezdtünk el beszélgetni. Egyre jobban megismerkedtünk – körbemutat –, és itt van az eredmény.”
Mert ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg én is.
„Engem a szüleim nem engedtek gyülekezetbe, görögkatolikus templomba jártunk, oda kötelező volt minden héten menni, ha volt kedvem, ha nem, akkor is. De mikor megismertem Miklóst, akkor vele tarthattam, megtértem én is. Cigányságnál úgy van, hogy ahová megy a férj, oda megy a feleség is, de Miklós nem erőltette rám az ő hitét, magam döntése volt, együtt merítkeztünk be.” Judit emlékeztet arra, hogy náluk az összeköltözéssel, az első együtt alvással lesz feleség a nőből, férfiból férj. „Nem a papír ad össze bennünket, ha már együtt voltunk, akkor együtt is maradunk. Azok, akik tartják a szokásokat, azoknál elképzelhetetlen az, hogy összefeküdjenek, aztán egyik jobbra, a másik balra menjen. Természetesen van olyan, hogy később megtörténik a hivatalos házasságkötés, de nem ez a lényeg. A gyermekeink választását is elfogadjuk majd, de azt elvárjuk, hogy az első maradjon az egyetlen.
Amiben mi már mások vagyunk, mint a szüleink voltak, az többek között a tanulás.
Mi még nem tudtunk tanulni, a mi gyerekeinknek már az a legfontosabb feladatuk.”
Mishto sam akanak. – Most jól vagyunk.
Miklós hivatalosan 14 éves kora óta dolgozik, de ha mélyebbre ásnánk abba, hogy mit is jelent a munkavégzés, akkor azzal szembesülnénk, hogy kisgyermek kora óta végez rendszeres, fizikai munkát. „Nagyon korán beálltam az építőiparba, 14 éves korom óta dolgozom. Apukám leginkább Pesten hetelt, hónapolt, egyszer-kétszer jött haza. Én mint legidősebb fiú feleltem a két kistestvérem és anyukám ellátásáért. Hazaadtam a pénz, korán fel kellett nőnöm. Mindennek az is az eredménye, hogy ha sokáig pihenek, akkor már nem érzem jól magam, valamit mindig csinálnom kell. A gyárban, ahol dolgozom, telekommunikációs autóipari csatlakozókat készítünk, nekem ez inkább hobbi, mint munka. Nagyon hálás vagyok, hogy ezt csinálhatom, ezt, amit szeretek.” Judit szintén kisgyermek kora óta dolgozik, őt nem az anyagi kényszer, hanem a szokások korlátozták a továbbtanulásban. A nyolcadik osztály elvégzése után a lányoknak otthon a helyük. Félnek a szülők, hogy elrabolják, elszöktetik őket. Judit és Miklós legidősebb gyermeke Nelly, 15 éves és középiskolába jár. Mikor az édesanyját az elengedéséről kérdezem, megosztja velem, hogy rendkívül nehéz volt számára ez. Az agyával tudta, hogy mennie kell Nellynek, ez szükséges és javára válik, de a hozott minta miatt mégis fájdalmas volt. Ha már mintánál tartunk, a gyerekek követik a szülőket, kiskamasz koruk óta dolgoznak. Nelly körmöt épít, aminek technikáját édesanyjától sajátította el, és aki szerint 15 évesen már szebb munkája van, mint neki bármikor is volt. Ádám az édesapjának segít a ház körüli feladatokban, a legkisebb, a most második osztályos (idegenek előtt némileg szégyellős) Zafira is oda-odaáll, hogy figyelje nővére és édesanyja munkáját.
T’aves sasto thaj baxtalo! – Legyél egészséges, szerencsés!
A szegénységen, az előítéleteken kívül a vendéglátóimnak meg kellett küzdeniük a fiuk betegségével is, aki szájpadhasadékkal született. Egymáson túl a hitük volt az, amire mindig támaszkodhattak.
„A hitet próbáljuk beépíteni az életünkbe, vannak könnyebb, de nehezebb időszakok is. A Covid eltávolította a közösség tagjait, de rendszeresen imádkozunk, reggel, ha felkelek, elvonulok én is, Judit is. Én imádkozom akkor is, ha például úton vagyok. Hiszem, hogy mindent fentről kapunk meg. Így történt a munkahelyemmel is. A mostani munkahelyemre több mint egy éven keresztül szerettem volna bekerülni, imádkoztam, böjtöltem, hiszen tudtam, hogy a bőröm színén látszik, hogy cigány vagyok, nehezebben alkalmaznak, mint azt, aki nem az. Isten megsegített, hét éve itt dolgozom. Már meg tudtam mutatni, hogy megbízható vagyok, a munkámra pedig büszke lehetek. Kisfiam betegsége nagy törés volt az életünkben, addig el sem tudtam képzelni, hogy egy gyerekkel ez megtörténhet. Jézus vezetett át minket a műtéteken, a kórházi heteken, a nehézségeken.” Judit felidézi, hogy mikor kiderült a fiuk veleszületett rendellenessége, akkor a környezetükben többen feltették a kérdést: „Miklós kitart-e mellettük, vagy elhagyja őket?” Ádám, a fiú, akiről beszélünk, immár 14 éves és pályaválasztás előtt áll. Valószínű, hogy informatika lesz a választott irány, már négyévesen nagyobb biztonsággal kezelte a számítógépet, mint a felnőttek körülötte. Jó lenne azt mondani, hogy csak ez a legnagyobb gondja, de nem így van, további műtétek várnak még rá, lehet, nem is a távoli jövőben.
Az egykori kórházi kezelés hozadéka, hogy Judit ma nevelőszülőként dolgozik. Ugyanis ott szembesült azzal, hogy vannak olyan csecsemők, akik a betegségekkel egyedül, család nélkül küzdenek. „Akkor döntöttem el, hogy ha lehetőségünk lesz rá, akkor szeretnék a rászoruló kisgyerekeknek segíteni, nekik nevelőszülőként otthont biztosítani.” A döntés és a megvalósítás között jó pár évnek kellett eltelnie, és irdatlan mennyiségű munkára volt szükség. Ugyanis ennek – többek között – feltétele volt a megfelelő méretű ingatlan, amely a gyermekek fogadására alkalmas. A ház, amelyben most beszélgetünk, ilyen. Tágas, világos, barátságos. Családtagjai segítségével, de saját kézzel, tégláról téglára építette Miklós a gyári munka mellett.
Gondolhatnánk, hogy most eljött a hátradőlés ideje, de ez közel sincs így. Judit vállalkozása, amelyet egykor a gyerekek kis asztalán kezdett el, amíg azok aludtak, szépen növekedik, még megyén túlról is vannak megrendelései. Idősebb roma asszonyoknak piros mindenképp kerül a csokorba, a fiatalabbak legyenek akár romák, akár nem, a pasztellszíneket keresik. Judit pedig megvalósítja az álmaikat.
Mivel érezte, hogy a tudást, amelyet magának szedett össze, jó volna kiegészíteni, ezért beiratkozott Mátészalkára egy képzésre, ahol az élővirág-kötészetet sajátítja el. Mivel Nellynek is egyre több vendége van, ezért szükség lett egy külön műhelyre, ahol ők ketten nyugodtan dolgozhatnak. Így Miklós rövidesen újra gyakorolhatja a kőműves szakmákját is.
Baxtalo drom! – Szerencsés utat!
Hallgatom a honfitársaimat, tudom, hogy szót kellene emelni azokért, akik nincsenek itt, Juditokért, Miklósokért, Ádámokért, Nellykért. És azokért is, akik nem tudtak kitörni az őket körülvevő nyomorból. Sokszor megteszem, de most nincs erőm ehhez, szégyellem is erősen.
„Devla zhutin pe amende,
na de mila pe romende…”
„Isten, könyörülj meg nékünk,
ne szenvedjen tovább népünk…”
