Egyszerűen csak mesélni akartam egy lelkes tanárról, kamaszokról, akik feszegetik és túl is lépik időnként a kereteket, és egy színdarabról, amely találkozásukból született. Aztán ez lett belőle.
Ülök Gyulán a nézőtéren, és az eredményhirdetésre várok a 31. EDÜ – Gyulai Diákfesztiválon. Nemrég fejeződtek be az előadások az irodalmi színpadon. Hosszúra nyúlik a zsűrizés, ennek ellenére azok, akik végigpróbálták, -játszották, -izgulták a napot, – számomra döbbenetes – türelemmel várakoznak, felnőtteket megszégyenítő módon. Aztán egyszer csak az első sorból egy fiú felmegy az üres színpadra, és a várakozók hangos biztatása közben táncolni kezd. Ez a fiú ismerős nekem, ő is az EURO Baptista Két Tanítási Nyelvű Gimnázium és Technikum egyik tanulója. Ők azok, akik miatt itt vagyok. Pillanatok alatt kiürül a nézőtér, fent van minden gyerek a színpadon.
Együtt táncolnak azok, akik az elmúlt időszakban komoly áldozatokat hoztak, iskolán túli pluszmunkát végeztek, hogy itt lehessenek és nyerjenek.
A mozgáson, ahogy a színjátszás közbeni intonáción, magabiztosságon is érzékelhető, vannak köztük, akik hosszú évek óta foglalkoznak színjátszással, mozgásművészettel. Különböző világok találkoznak itt most és a fesztivál négy napja alatt.
Számos kutatás, publikáció tárta fel, hogy hazánkban folyamatosan csökken azoknak a száma, akik születési helyzetükhöz képest előrébb tudnak lépni, akik egy alsóbb pozícióból fel tudnak jutni egy felsőbb foglalkoztatási csoportba. Ez azt jelenti, hogy egy szegény családba születő gyermeknek egyre kevésbé van arra esélye, hogy tehetségének, szorgalmának, illetve kitartásának köszönhetően ledolgozza az indulásánál meglévő hátrányos helyzetét, és felküzdje magát a társadalom felső régióiba. Előadásaim során, mikor ennek ismertetéséhez érek, szokott elhangozni az ellenvetés: „De X. Y.-nak is sikerült!” Igen, vannak X. Y.-ok, de számtalan Z., Zs. és C. van, akivel nem találkozunk, és nem ismerjük meg az ő személyes történetét.
Helyettük a számok, az adatok, a kutatások beszélnek.
Az iskolából kimaradókról, akik 16 évesen dolgozni kezdenek, majd rövidesen képzetlenségük miatt munkanélkülivé válnak, és/vagy tizenévesen gyermeket vállalva végképp kiírják magukat az oktatásból, így a megélhetést biztosító szakképzésből is. De beszélhetnénk azokról is, akiket a szakirodalom dolgozó szegényeknek nevez, akiknek a rendszeres munkaviszonya még a lakhatási költségekre sem elegendő, nemhogy arra, hogy saját tulajdonuk legyen. Mindez annak ellenére, hogy a hét valamennyi napján dolgoznak. Ezeknek a társadalmi csoportoknak a gyermekei igen kevés felületen érintkeznek a szerencsésebb helyzetben lévőkével.
Napjainkban ezek a külön utak már óvodában elkezdődnek.
Míg az egyik társadalmi csoportból érkezők életét a különórák, a nyelvtanulás, edzés, hangszertanulás tölti ki, amely nehéz, de kulturális tőkét teremtő foglalkozás, addig a másiknak a kötelezően biztosított, kevéssé igényre szabott lehetőségek mellett más lehetősége nincs. Ha ezek a gyerekek tesznek valamit, az nem az önképzés, hiszen erre nincs minta, bátorítás, forrás, ők erőn felül iskola után dolgoznak. Ezt a pénzt nem maguk fejlesztésére költik, hanem hogy megvegyék azokat a státuszszimbólumokat, amelyek az egyenlőség látszatát teremtik meg. Érthető hát, hogy égető szükség van azokra a terekre, közösségekre, ahol az eltérő kulturális és gazdasági közegből érkező gyerekek találkozni, ismerkedni, barátkozni tudnak. Nem ez a cikk témája, de kihagyhatatlan, hogy leírjam: ilyenek az élő gyülekezetek is, ahol az egymás elfogadása, segítése, szeretete alapvetés. (Tragikus, ha nem így van.) Miért fontos ez? Mert a társadalom szövetét mi alkotjuk, és ebben benne van a felső egy és az alsó tíz százalék is, még ha erről vannak, akik időről időre el is feledkeznek.
Nem lehet buborékokban élni, mert bár kényelmesnek tűnik, de felemészt.
A folyamatosan növekvő társadalmi különbségek hidakat rombolnak. Ha ez így nem kézzelfogható, akkor így fogalmazok: iskolázottságon, az egészségen vagy a fogyasztási és megtakarítási szokásokon keresztül hatnak, akadályozzák a gazdaság növekedését és annak egészséges működését is.
Ezen a diákfesztiválon azonban lehetőségük volt a mikrovilágokból érkező diákoknak találkozni, és remekül vizsgáztak.
Kíváncsiak voltak és tisztelték egymást, felismerték az értéket, a tudást, a tehetséget, vigasztalták, ha valamelyik rivális csapat nem ért el eredményt. De ehhez, hogy itt lehessenek, és mindez megtörténhessen, pedagógusok kellettek, olyanok, mint Balogh Marianna, az EURO Baptista Két Tanítási Nyelvű Gimnázium és Technikum igazgatóhelyettese, magyartanára. A „gyerekek” (18 évet betöltött is van köztük), akik a fesztivál különdíját elhozták, a Rómeó és Júlia általuk átírt változatát adták elő, amelynek címe a Veronai végzet. A díszlet szintén az ő kreativitásuk, munkájuk eredménye. A zsűri a díj átadásakor méltatta a témaválasztást is, vagyis azt, hogy diákok hajlandók Shakespeare-t olvasni és előadni, és mindezt saját akaratból, örömmel teszik. Itt pedig teljességgel önkéntesen történt minden. Az osztály – hogy is fogalmazzak – „kemény dió”, mondják róluk. Mariann ennél azért jóval árnyaltabban fogalmaz: nem hisznek magukban, nem hiszik el, hogy ha valamit csinálnak, annak valóban eredménye lesz. Ezért is volt boldog, nem is főként az elismerésért, hanem hogy végigcsinálták ezt az egészet. Így talán képesek lesznek hinni magukban, ha az élet más területén vannak feladataik.
De hogyan kezdődött el ez az egész?
Kellett tehát hozzá ez a renitens osztály, de kellett hozzá Mariann, aki a magyar–latin szak elvégzése után úgy döntött, hogy továbbképzi magát, és elvégezte a drámapedagógia szakot is. Ahol, mint meséli, elsajátította az élménytanítás eszközeit, azt is, hogyan lehet a kötelező irodalmat a diákokkal feldolgozni, színpadra állítani. Amikor megkapta tavaly tavasszal az osztályt, többen jelezték számára, hogy kihívás lesz, nem tagadja, hogy az is volt. Ennek ellenére mégiscsak közülük került ki az a 15 ember, aki színpadra állt Gyulán. „Először megnéztük a darabnak azt a feldolgozását, ami sejtettem, hogy tetszeni fog nekik, így is volt. Akkor vetette fel először az egyik fiú, hogy mi lenne, ha ők is eljátszanák. Így kezdődött. Mindenki kivette a munkából a részét, írták a szöveget, kisebb-nagyobb csúszásokkal részt vettek a próbákon. Amikor pedig érezték, hogy átlépték a határokat: késtek, nem jöttek, nem készültek, és én figyelmeztettem őket, hogy így nem fogom csinálni, akkor mindig összekapták magukat.” Az önbizalomszerzés mellett Mariann szerint legalább annyira lényeges eredmény,
hogy csapat lett belőlük, egymásra figyelő, segítő csapat.
A fesztivál két napja alatt a megbeszéltekhez tartották magukat, pontosak voltak, fegyelmezettek, egymásra figyelők. És hogy milyen volt az előadás? Igen, arról még nem írtam… Olyan, hogy újra és újra reménykedtem, hogy győzni fog a szerelem, a párbaj meghiúsul, ha mégsem, akkor idejében megérkezik a küldönc, vagy Júlia ébred fel halotti álmából. Megérdemelt helyre került a fesztivál különdíja.
Ahogy a zsűri, én is remélem, hogy jövőre ugyanúgy itt lesznek a fesztiválon. Ahogy hallottam, erre minden esély megvan, hiszen nemcsak a színészek gondolják így, de Mariann-nak is lapul a fiókjában egy megvalósításra tökéletesen alkalmas ötlet.
