A lelki felüdülésemről pedig, mint azt látni fogják, beszélgetőtársam, Antal János – János bácsi – gondoskodik. Bár már a nyolcvanadik életévén is túl van, fiatalokat megszégyenítő pontossággal vezet végig életének állomásain. Az élettörténet kordokumentum is lehetne, de több annál: bizonyságtétel.
„Mert mindennek rendelt ideje van…”
János bácsi szobájában fogad, a falakon emlékek: esküvői fotó, gyermekek és unokák képei, polcokon könyvek, újságok. Minden arról beszél, hogy ez itt egy teljes élet. Megtudom, hogy a kanyargós út Hajdú-Biharban, Nyíracsád közelében, egy tanyán, varázslatos Gúthi-erdőben kezdődött. János ma már ugyan osztja a lelkesedésemet, de akkoriban másként élte meg a monoton mindennapokat, a villany nélküli házat, az elzártságot, a szűknek érzett lehetőségekből szeretett volna kilépni a tágabb világba.
„Az Úr csodásan vezeti az övéit.”
22 éves múlt, amikor egy hálaadó alkalom Újfehértóra az ottani gyülekezethez vezette, ahol megismerkedett a vendéglátó család lányával. Az első találkozást azonban nem követte elkapkodott döntés, Éva még tanulni szeretett volna, János pedig tiszteletben tartotta ezt a döntést. Amikor arról kérdezem a férjet, honnan tudta, hogy Éva lesz a társa, hosszabban elgondolkodik. Azt mondja: sokat imádkozott ezért. Amikor megismerte, tudta, hogy Isten válaszolt. Az esküvőt követően Újfehértón telepedtek le, Éva a MÁV-nál, János a helyi téeszben helyezkedett el árubeszerzőként. A rendszerváltás számos pozitív következménye mellett addig nem ismert negatív jelenségeket is magával hozott, mint például a munkahelyek megszűnését. Éváé maradt, a MÁV-nál dolgozott, János azonban elveszítette állását a termelőszövetkezet megszűnésével. Akkor már két gyermekük volt. A változás elindítója végül a feleség lett. Újságokat olvasott, lehetőségeket keresett, és – János visszaemlékezése szerint – határozottan kijelentette: buszvezető lesz belőle. Ez az út vezette őket Tahitótfaluba.
A baptista közösségben a Tahi tábor neve nem csupán földrajzi helyet jelöl.
Évtizedek óta találkozási pont, lelki és közösségi tér volt, ahol generációk fordultak meg.
János így emlékszik vissza ezekre az időkre:
Rengetegen voltunk együtt. Idősek, fiatalok, gyerekek, nagyon egyszerűen éltünk, volt, hogy frissen kaszált füvet hordtunk össze, azon aludtunk, előfordult, hogy a szabad ég alatt. Semminek a hiányát nem éreztük.
Az apósa telkén kalákában épült egy szerény épület, meséli János, lakóháznak kevéssé nevezhető, ott kezdődött az új élet. János, ahogy azt Éva javasolta, buszvezetőként helyezkedett el. A további évek munkával, költözésekkel és közös építkezéssel teltek. Végül saját otthonuk lett, mindeközben a fiúk családot alapítottak. Éva egészségi állapota azonban idővel romlott, rokkantnyugdíjas lett. János mégis úgy emlékszik vissza: ezek az évek teljesek voltak. Volt munka, közösség, gyülekezeti kapcsolatok, család körülöttük.
„Egymás terhét hordozzátok…”
2010 egyik hajnalán Éva rosszul lett, sztrókot állapítottak meg nála. Kórház, majd rehabilitáció következett, végül hazatért. János dolgozott és közben otthon ápolta a feleségét. Ahogy felidézi a történteket, szavai lassúbbá válnak: Megígértem neki, hogy amíg a karomat emelni tudom, gondoskodom róla. De eljött az idő, amikor már nem tudtam ellátni…
János intézményt keresett, illetve többet annál: egy helyet, ahol biztos lehet benne, hogy jó kezekbe kerül a felesége. Egy baptista kiadványban talált rá a hajdúböszörményi Gondviselés Háza Idősek Otthonára. „Miután elhelyeztem, hetente látogattam, nagyon nehéz időszak volt, otthon a nagy házban nem találtam a helyem. Minden búcsúzás, mikor indultam haza, fájdalmas volt. Éva kérte, vigyem haza, és én erre nem voltam már alkalmas. Minden búcsú nehéz volt.” A fiúk számára egyértelműnek tűnt a megoldás, különösen az idősebb nem értette, miért nem költözik hozzájuk az édesapja, hiszen kapcsolatuk szoros és szeretetteljes volt. Ennél talán csak még nagyobb meglepetést okozott számára, amikor édesapja – aki továbbra is képes volt az önálló életvitelre – úgy döntött: beköltözik az idősek otthonába. János bácsi ezt így idézi fel: Nem tudta elfogadni a döntésemet. Azt, hogy nem őket választom, hanem idegeneket. Az is bántotta, hogy lesz, aki azt gondolja majd: a gyerekek nem akartak gondoskodni rólam. Egy családi összejövetelen jelen volt a gyülekezet lelkipásztora is. Figyelmesen végighallgatta a fiú kifakadását, majd csendesen csak ennyit mondott: Értsd meg: édesapádnak elhívása van. Engednetek kell.
János mindennapjai az otthonban valóban ezt az elhívást tükrözik.
Amikor bekerültem, elmondtam, hogy egy dolgot kérek: amíg aktív vagyok, kapjak feladatokat, mert munka nélkül nem tudom elképzelni a napjaimat.
Feladatok pedig érkeztek – és érkeznek a mai napig –, amiért János hálás. Érzi, hogy szükség van rá, hogy számít a munkája, a jelenléte. De nemcsak a kétkezi szolgálat talált rá újra. Ahogy ő fogalmaz: az elhívás továbbvezette azon az úton, amire rálépett.
„Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek titeket.”
A Biblia a szobában nem porosodik: nappal és a hosszú éjszaka óráiban is kézben van. János lelkipásztori támogatással újraszervezte az intézményi alkalmakat is. Reggelenként szép számban gyűlnek össze az otthon lakói, hogy együtt hallgassák, olvassák és értelmezzék az Írás üzenetét. Ahogy hallgatom, egyre inkább az az érzésem: számára ez már nem pusztán életének egy új szakasza, hanem folytatása, sőt, kiteljesedése annak. Kevesen mondhatják el magukról, hogy életük alkonyán nem csökkent, hanem nőtt az őket körülvevő szerető kapcsolatok száma, az odafigyelő, őszinte, mély beszélgetéseké. János ezekhez a kevesekhez tartozik.
A szolgálat, amely mindig is végigkísérte az útját, most más helyen, más emberek között folytatódik.
Most, amikor a beszélgetés végéhez közeledik, újra az esküvői fotón áll meg a szemem, két szép fiatal embert látok, telve szeretettel, hittel, akarással. Visszanézve beszélgetőtársamra, a hajlott vállakon, a ráncokon túlnézve ugyanazt a szeretetet, hitet, tenni akarást látom, és azt, hogy nincs egyedül.
Szöőr Bea
