„ELJÖTT”. Ez már nem adventi gondolat, ez a beteljesedés. Sokszor szinte hihetetlen, hogy bekövetkezik. Átéltük talán már, hogy valamiért imádkozunk, mert nagyon szeretnénk, ha megkapnánk, de amikor ez megtörténik, alig hisszük el.
Kezdjük egy idézettel: „A kritikus pillanatokban hozott döntéseink segítenek bennünket formálni, másokat pedig informálni arról, kik is vagyunk.” (John Maxwell)
„Na, még egyet!” – mondta elfúló hangon, majd minden maradék erejét összeszedve felült az ágyon és olyan erővel ölelt magához, amennyire csak erőtlen karjai lehetővé tették.
Mottó: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; de ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” (Szent Ágoston egyházatya, 354–430)
Emlékszem arra a forró nyári éjszakára, mikor több millió ember megdöbbenésére a profi világbajnoki övért vívott bokszmérkőzésen Budapesten a Fradi-pályán Kovács Kokó Istvánt kiütötte Julio Pablo Chacón.
December elejével megkezdődött az adventi időszak, ami várakozást, szó szerint eljövetelt jelent. Ahogy közeledünk karácsony felé, Krisztus születésének ünnepére készülünk, illetve második visszajövetelét is várjuk.
Tegnap egy előadáson vettem részt, amelyen konstatáltam, hogy én mint keresztény deviáns vagyok.
Öt rövid állításban szokták összefoglalni a reformáció központi üzenetét: Egyedül a hit! Egyedül a kegyelem! Egyedül Krisztus! Egyedül a Szentírás! Egyedül Istené a dicsőség!
Időnként úgy tűnik, az életünk átláthatatlan. Mintha valahol észrevétlen egyszer csak kicsúszott volna a kezünkből az irányítás. Minden olyan bonyolult, összekavarodott, tekervényes.
“Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.” Ézs 49:15/b-16.
