• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

Olimpiától a Menedékvárosig – egy különleges életút és az újrakezdés esélye

Elolvasási idő: 12 perc
Elolvasási idő: 12 perc
A szabadulás egy új élet kezdete lehet – de vajon hogyan lehet újrakezdeni, ha nincs hová hazatérni?
A börtönből való szabadulás önmagában még nem jelenti a szabadságot és az újrakezdés lehetőségét. Ehhez sokszor egy biztos pont, egy támogató kéz és mindenekelőtt egy hely kell, amit otthonnak lehet nevezni. A Baptista Szeretetszolgálat a novembert a hajléktalanság hónapjának nyilvánította. Ennek alkalmából egy különleges történetet mutatunk be: a Baptista Női Börtönmisszió első olyan kliensét, aki októberi szabadulása után a kőbányai Utcafrontnál idén nyílt Baptista Reintegrációs Iroda segítségével biztos szálláshoz jutott. Kereskedő Emőkével, a reintegrációs iroda vezetőjével ellátogattunk a Baptista Menedék Szolgálathoz, ahol a történet főszereplőjével is találkoztunk, hogy közelebbről megismerjük, megtudjuk, miként adhat egy biztonságos otthon esélyt egy valóban új élethez.

Az ország számos településén látni hasonlót. A városok szélén – néha nem is annyira a szélén – egykor a megszálló szovjet csapatok a tisztek számára panellakásokat építettek, közel a laktanyához, ahol a lakosság előtt rejtett, félelmetes katonaélet zajlott. Aztán amikor a rendszerváltás egyik legfontosabb stációjaként elhagyták hazánkat a Vörös Hadsereg alakulatai, az ingatlanok egy részét hasznosították, más helyen az enyészet lett az úr. Kiskunmajsán mindkettőre akad példa, hiszen a lepusztult négyemeletesek között igazi csoda, szívet melengető nagyszerűség született: a Baptista Menedék Szolgálat által fenntartott Menedékváros.   

– Mindig az volt a cél, hogy segítsünk a rászorulókon – mondja Tóthné Frank Anikó, aki lassan tizenöt éve vezeti a Menedékváros intézményeit. Szociális munkás, mentálhigiénés szakember, szociálpolitikus, sőt, még a fenntartáshoz igen hasznosnak bizonyuló pályázatmenedzser képzettséggel is rendelkezik. – Azt szoktam mondani, hogy itt mindenki kap tőlünk egy fehér lapot, és csak rajta múlik, hogy az idővel fekete pettyes lesz, vagy teljesen sötét.

Én semmi különöset nem várok el, csakis együttműködést, mert szerintem ez a szó mindent lefed.

Anikóval és Kereskedő Emőkével, a baptista női börtönmisszió vezetőjével sétára indulunk. Elhaladunk a játszótér mellett, amit a lakók készítettek, az ablakon keresztül megnézzük az étkezdét és a gyülekezeti termet, majd a létesítmény saját temetőjét. Féltucatnyi urnasír idézi az eltelt életeket, amelyeknek végén hitünk szerint egy sokkal jobb világ várta azokat, akik korábban az intézmény falain belül találtak fizikai és lelki menedékre.

– Ez valamikor magyar laktanya volt, amit aztán a szovjetek tovább építettek és bővítettek – vállalkozik a kedvünkért az alkalmi idegenvezető szerepére Anikó. – Kétezren éltek a laktanyában és a lakótelepen 1992-ig: volt saját iskola, uszoda, mozi, kórház. A mai Menedékváros épületeiben a tisztek laktak a családjaikkal.

Kiskunmajsa úgy tíz-tizenegyezer lelkes város volt akkoriban, a sok szovjet katona és civil jelenléte komoly feszültséget teremtett a településen. Anikó helybéli és jól emlékszik azokra az időkre.

– Majsa lakossága nagyon boldog volt, amikor hosszú évtizedek után távoztak a katonák és fiatal felnőttként én is ott táncoltam az utcán örömömben a többiekkel, és a „Bye bye Szását” énekeltük. Az üresen maradt épületek az Államkincstáré lettek, mert a város nem tudott mit kezdeni az ingatlannal. Az állam felajánlotta őket eladásra, és 1997-ben, miután már huszonhét másik laktanyát végigjártak a Menedék Alapítvány vezetői, úgy döntöttek, itt hozzák létre a Menedékvárost.

A kialakításhoz nagy segítségre találtak a kiskunmajsai önkormányzatnál – ennek jövőre lesz 30 éve.

Először egy csuklós Ikarusz autóbuszban laktak az emberek, mert rengeteg munkát kellett elvégezni, hiszen a távozó szovjetek sok mindent elvittek magukkal, aztán a környékbeli magyarok folytatták az épületek lepusztítását.

Beindult az élet, közben létrejöttek, megváltoztak a jogszabályok. Ma a Menedékvárosnak része egy 40 férőhelyes Családok Átmeneti Otthona 24 külső férőhellyel, egy Hajléktalanok Átmeneti Otthona 25 nő és 25 férfi részére, miközben a népkonyhán 100 rászorulóra főznek. Honnan érkeznek ők?

– Ez nagyon változó – folytatja Anikó. – Van, aki saját otthonából jön, mert lakhatatlanná vált a hely, ahol élt, másnak az albérlete szűnt meg, mert eladta a főbérlő a lakást, megint mások egyenesen az utcáról, a börtönből, vagy a kórházból kerülnek hozzánk. Nem csak egyedülállókat, egész családokat fogadunk. Mivel a Baptista Szeretetszolgálat életében a november a hajléktalanság hónapja, ki kell hangsúlyozni, hogy legtöbbször sokaknak mi vagyunk az utolsó mentsvár ahhoz, hogy a családok együtt maradhassanak, más esetekben lényegében úgy menekítünk ide embereket. Néha megéljük azt a helyzetet, hogy amikor a gyerekek elkerülnek a Családok Átmeneti Otthonából, nem tudnak talpra állni, egészségügyi vagy pszichés állapotuk miatt egzisztenciát teremteni, ezért az egykori lakóink felnőttként visszakerülnek a hajléktalanok szálláshelyére.

Azaz nagyon sokan vannak, akik nem tudják felépíteni az életüket, és csak a Menedékváros ad olyan biztonságot számukra, hogy nap, mint nap meg tudják oldani a problémájukat.

Anikó büszkén említi meg, hogy a Menedékvárosnak saját baptista gyülekezete van, ahol az ellátottak az elöljárók, az intézmény vezetői és munkatársai pedig mentorálási feladatokat látnak el.

– Fontos célunk, hogy az ide érkezők életébe változást vigyünk, ezért gyakran tartunk imaalkalmakat és istentiszteleteket, vagy csak igei gondolatok mentén beszélgetünk. Amikor az ellátottak elkezdenek Isten igéjével élni, megváltozik a gondolkodásuk, a napi gondokhoz való hozzáállásuk.

Ez előre lendíti őket abban, hogy megtalálják új életüket, esélyeiket.

A Menedékváros egyik lakójával beszélgetünk, aki láthatóan nehéz szívvel, de őszintén tépi fel életének sebeit, hogy elmondja nekünk, miként lehet egy sikeres pályafutás után gödörbe kerülni. Aztán túlélni, újrakezdeni. A közel hatvanéves asszony Zuglóban született, ott is nőtt fel. Amikor mesélni kezd, meglep a véletlen, mert kiderül, hogy a Baptista Szeretetszolgálat központi irodájától nem messze, az Egressy úti általános iskolába járt, amikor felfedezték a tehetségét.

– Édesapám hároméves koromban vitt el a Danubia Művelődési Házba balettozni, onnan válogattak ki és kerültem a központi sportiskola torna szakosztályához. Ha jól emlékszem, ötéves koromban kezdtem el tornázni, hétévesen pedig már ifjúsági válogatott lettem. Aztán 1979-ben a dallasi világbajnokságon felemás korláton ezüstérmet nyertem, 1980-ban a magyar válogatott tagjaként a Moszkvai Olimpián versenyeztem, ahol a csapatom ötödik lett, én egyéniben a tizenhatodik helyen végeztem.

Döbbentem hallgatom. Aztán rákérdezek: nem gondolt rá Dallasban, hogy ott marad, mint oly sokan tették a kádári diktatúra idején? Elgondolkodva megcsóválja a fejét.

– Nem, akkor nem. A Károlyi házaspár, akik a román válogatottat edzették, azonban ott maradtak, mert az amerikaiak felajánlották nekik az állampolgárságot, amennyiben edzősködnek az Egyesült Államok nemzeti csapatánál. De nekem akkor még eszembe se jutott ilyesmi. Aztán 1981-ben a franciaországi Dijonban felemás korláton gerincsérülést szenvedtem és abba kellett hagynom a sportolást. Volt egy elem, amit rólam neveztek el: felső karfán kézállásba fellendüléssel kezdődött, és egy szaltó lett volna a vége. De nem kaptam el, mellé nyúltam az alsó karfának és a gerincemre estem. Nem tört el, csak levált három csigolyámról a porc és még mindig be van ékelődve. Gipszágyban hoztak haza és fél évig a sportkórházban feküdtem.

Aztán arról beszélgetünk, miként lehet egy ilyen törést – lelki értelemben – feldolgozni. Azt, hogy örökre vége egy útnak, ami addig a siker felé vezetett. Ekkor elmesél valamit, hogy jobban értsem, milyen volt a világ, amely mögött be kellett csuknia az ajtót.

– Megszöktem 1979-ben a tatai edzőtáborból, annyira nem bírtam már. Egyéves tábor volt, az olimpia előtt zártkörű felkészítésen vettünk részt. Nekem volt egy görög származású edzőm, aki elég szadista módszerekkel bánt velem és azt nem bírtam lelkileg. Egyik hajnalon felhívtam apukámat, hogy jöjjön értem, de ő azt válaszolta, hogy mivel biztos csapattag vagyok a vébére és az olimpiára, maradnom kell. Megszöktem. Ám mire beért velem a vonat a Keleti-pályaudvarra, már ott várt az edzőm és kocsival visszavittek Tatára. Ilyen előzmények után őszintén mondom, örültem, hogy vége lett az egésznek egy sérüléssel. Addigra elegem lett.

Akkor jött el számára az élet újabb nagy kérdése: mihez fogjon?

– Már a gimnáziummal párhuzamosan kitanultam a női és férfi fodrászatot, ezért idővel saját üzletet nyitottam. Hozzám járt a volt edzőnőm és így kaptam meghívást a korábban már említett Károlyi Béláéktól az Egyesült Államokba, hogy menjek ki dolgozni az amerikai válogatott mellé. Addigra már elvégeztem a Testnevelési Főiskolát és volt egy balett tánctanári diplomám is. Elfogadtam az ajánlatot és tizenöt évet szerződéssel edzősködtem a floridai Miamiban. Időközben született két fiam a rövid házasságomból, vittem őket is, a kisebbet kilenc, a nagyobbat tizenhárom éves korában, de a férjemtől addigra már elváltam. Aztán a nagyfiam Floridában megismerte a későbbi menyemet, egy magyar kislányt, aki ösztöndíjjal tanult kint, de nem akart Amerikában élni. A fiam megnősült, útban volt az unokám, így 2016-ban hazajöttünk mindannyian.

Felvetem, milyen sokaknak az álma ma is Amerika. Neki nem hiányzik, főleg a börtön után itt, a Menedékvárosban?

– Nem, mert én nem szerettem ott. Más az életritmus, tudatosan butítják az embereket. Többször felajánlották az állampolgárságot a munkaköröm miatt, hiszen szakedző voltam a tornász válogatottnál, de nem éreztem a hazámnak soha az Egyesült Államokat. Nem akartam távolsági nagymama lenni, ezért miután hazaköltöztünk, megpróbáltam edzőként elhelyezkedni, de annyira kevés fizetést ajánlottak, hogy azt mondtam, annyi pénzért nem adom a tudásom. Inkább elvégeztem egy OKJ-s valutaváltó iskolát, és elég jól kerestem, csak kaotikus volt és nem igazán tetszett a munkarend. Egy ismerősöm által átkerültem a múzeumok világába, 2018-tól kezdtem el dolgozni pénztárosként az Iparművészeti Múzeum egyik intézményénél. Onnan kerültem börtönbe.

Eljutunk a legnehezebb kérdésig: miért?

– Furcsán hangzik, és nem szeretek erről beszélni. A baj az volt, hogy 100 százalékban támogattam a gyermekeimet, hiszen amikor hazajöttünk, mindkettőjüknek lakást vettem, de annyi pénzem nem volt, hogy magamnak is vegyek egyet, ezért albérletbe költöztem. Sajnos 2022-ben az édesanyám agyvérzést kapott, ezért feladtam az albérletet és beköltöztem hozzá, hogy ápolhassam a munka mellett. Ott csúsztam el, hogy erőn felül vállaltam anyagilag, elkezdtem kölcsönöket kérni és ezeket aztán nem tudtam visszafizetni. Csalásért három év tíz hónapra ítéltek, ebből tizenöt hónap kedvezménnyel október elején szabadultam. Nem tagadtam egy pillanatig sem, amit tettem, az ítéletet is elfogadtam, nem fellebbeztem, mert tudtam, hogy hibáztam. Ma már újra dolgozom, egy közeli kacsafeldolgozó üzem délutános műszakjában végzem a munkám, csomagolom a termékeket. És van egy nagyon kedves szobatársam. Újrakezdtem mindent.

 

 

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp