Szeretek ilyenkor csendben elmélkedni az igéről. A prédikációm alapigéje a Prédikátor 12,9–14 volt. Így többek közt a bölcsesség mibenlétéről elmélkedtem a poros bakonyi földúton poroszkálva. Az a kérdés ötlött fel bennem, hogy miért is szeretnék bölcs lenni. Miért szeretnék bölcsességet kérni Istentől? Mi motiválhat erre helyes indokból?
Majd hirtelen az jutott eszembe: vajon el tudnám fogadni Isten ilyen ajándékát? Hiszen a bölcsesség lehet kegyelmi ajándék, karizma is, de elsősorban és lényegileg is ajándék Istentől. A saját felelősségünk pedig az, hogy el tudjuk-e fogadni. Tovább folytatva a sort így tettem fel a kérdést magamnak:
Képes vagyok-e elfogadni a bölcsességet, ha az keserűséggel jár együtt?
A csalódás keserűségével: csalódással magamban és a másik emberrel kapcsolatban is. A bölcs ember tele van csalódottsággal. A Prédikátor könyve éppen erről szól, hogy miképpen küzdhet meg az ember ezzel.
Ekkor tűnt fel a szemem előtt a csetényi pipacsmező. Hetek óta rengetegen állnak meg falunk határában, hogy fotózzák ezt a látványosságot. Én egy egészen más oldalról láttam a pirosló-lilás tengert. Olyan büszke lettem magamra, hogy én egy egészen más szemszöget találtam és onnan fényképezhettem le a láthatárt.
A bölcs ember más szemszögeket is észrevesz, mint a többi ember. Önnön okosságomban megnyugodva továbbsétáltam a pipacsmező felé. Ahogy közeledtem, úgy lett egyre lenyűgözőbb a látvány. Kezdett megkérdőjeleződni bennem, hogy én már megtaláltam a legszebb és legjobb szemszöget és kilátást. Elkezdtem kételkedni saját bölcsességemben. (Valójában ez sosem baj, csak ritkán történik meg ilyen gyorsan.) Majd elértem oda, ahonnan mindenki fényképezett. Szombat este legalább tízen vették körbe a mezőt. Ott, ahol sosem szokott senki megállni. A látvány mindannyiunkat elkápráztatott. Ráadásul éppen a legjobb időben értem oda.
A fényképeszek golden hour-nak, aranyórának hívják, a naplemente előtti óra adja a legszebb fényeket egy képhez és a tájhoz. Csetényben gyakran megcsodáljuk ezt. Hirtelen a saját bölcsességem és az ahhoz való ragaszkodás elveszítette a fontosságát.
Az a szépség, amit Isten alkotott, mindent felülírt.
Csak gyönyörködnöm kellett benne, és semmit sem tenni érte. Azt is újra megértettem, hogy Isten fénye nélkül a legszebb látvány, látkép és maga az ember is félelmetes és csúnya tud lenni. Isten fényével viszont csodálatos és felemelő (Lukács 1,78–79). Akkor és ott Isten megajándékozott ezzel. Arra jöttem rá, hogy nem kell mindig tartani attól, mivel jár az, amivel Isten megajándékoz. Az élet tele van keserűséggel és csalódással. Ha Isten fénye meglátszik az életünkön, akkor lehet mégis szép és értelmes a legnagyobb nehézségek közepette is. A Prédikátor is azzal küszködött, hogy mindezt őszintén és teljes szívvel ki tudja mondani és le tudja írni. Keresztényként ezt úgy fogalmazhatjuk meg: Jézus a világosság, ami mindent széppé tud tenni. Hiszed-e ezt?
Tudjuk, hogy Isten ajándékainak lehetnek árnyoldalaik.
Az élet és a szolgálat ennek a bizonyítékai. Aki az Úr szolgálatában áll, pontosan tudja ezt. Vajon mindig ezt az árnyoldalt kell keresnünk és látnunk? Engem sokat kísért ez a szemszög az életemben. Mégis azt is újra és újra tudatosítani kell magamban, hogy Isten ajándékai számomra szépek és örömteliek. Ennek tudata látszik rajtunk? Látják-e az emberek az életünkben, hogy számunkra Isten igéje és igája boldogító és könnyű (Máté 11,30)? Isten ennek kimondására és ennek a látszatára sosem kényszerít bennünket. Ezt magunknak kell kimondanunk, és a saját belső meggyőződésünkké kell válnia. Isten türelmes hozzánk. Megvárja, míg a saját bölcsességünket vagy az abba vetett hitünket feladjuk – egy nagyobb ajándékért.
A pipacsmező szépsége is eszköz lehet Isten kezében arra, hogy bölccsé és boldoggá tegyen bennünket. El tudod fogadni azt, amivel Isten akar megajándékozni téged?
Kiemelt kép: Vas Ferenc
