Egyszer egy kisfiút meglátogatott egy angyal, és azt az ígéretet tette neki, hogy gazdag, híres ember lesz belőle, aki egy csodálatos feleséggel éli le hosszú életét. A fiú megörült az üzenetnek, és várta beteljesülését, de az csak nem következett be. Teltek az évek, megöregedett, szegényen, jelentéktelenül és egyedül halt meg. A menny kapujában ismét találkozott az angyallal, és számonkérőn kérdezte tőle, miért nem kapta meg azt, amit gyermekkorában ígért neki az Isten. Az angyal ezt válaszolta: „Emlékszel, fiatal korodban volt egy ötleted, amelyet ha megvalósítottál volna, gazdag emberré váltál volna, de te bátortalan voltál, és az ötletet másvalaki kapta meg helyetted. Később tűzvész volt a városodban, és én arra indítottalak téged, hogy indulj segíteni a bajbajutottakon. Akkor sok ember életét menthetted volna meg, és hősként ünnepeltek volna téged. De te megijedtél és bezárkóztál a szobádba. Majd eléd hoztam egy csodálatos lányt, aki neked is nagyon tetszett, de te gyáva voltál és nem merted megszólítani, így más felesége lett. Az életedben ott voltak a lehetőségek, de te nem éltél velük.”
Azt gondolom, az üzenet egyértelmű. Vannak kegyelmi pillanatok az életünkben, melyeket Isten készít számunkra. Ezek azok a pontok, mikor megszólít bennünket, mikor ajtót nyit előttünk, mikor új útra szólít minket. Sajnos nem mindig vesszük észre ezeket a lehetőségeket, vagy ha meg is látjuk őket, hitetlenségünk, gyávaságunk, félelmeink vagy megszokásaink miatt nem merjük őket megragadni.
Pedig hiszem, hogy Isten jót tervezett az életünk felől.
Hány és hány emberrel beszélgettem már, akik nem értették, miért sikertelen, örömtelen, gyümölcstelen az életük. Sokan szenvednek magányuk miatt, mások jelentéktelenségük miatt. Pedig ha jobban átgondolják az életüket, gyakran ott volt a lehetőség, hogy másként éljenek, de elszalasztották a lehetőséget. Gyakran látok gyülekezetben olyan testvéreket, akik leélték az életüket a közösségben, több száz igehirdetést végighallgattak, de mégis gyümölcs nélkül maradtak, mint valami torzók, akik egész életükben az életre, szolgálatra készültek, de sohasem éltek, sohasem szolgáltak. Mennyire más azokkal az idős testvérekkel beszélgetni, akik beteltek az élettel, tapasztalták az Úr vezetését, és életük kiteljesedett.
Isten akarata jó, kedves és tökéletes, de sajnos nem automatikus módon valósul meg az emberek, közösségek életében. Szükséges a személyes döntés, a hittel való elfogadás. Ha ez a terv megvalósul egy ember életében, akkor az egy teljes, kiteljesedett életet jelent számára. Gondoljunk a bibliai példákra, Dávid, Ábrahám vagy Péter és Pál életére, de sorolhatnám tovább. Persze ezek az emberek is harcoltak, néha tévúton is jártak, de újból és újból meglátták és megragadták Isten kegyelmi lehetőségét.
Isten nem földi mércével számított sikert ígér követőinek, de boldogságot igen, mely abban rejlik, hogy az ő akaratát cselekedjük minden döntésünkben.
Ezért látjuk boldognak István vértanút is, akit halálra köveztek Jeruzsálemben, de betöltötte küldetését, ugyanúgy, mint Keresztelő János.
Jézus virágvasárnap, miután bevonult szamárháton Jeruzsálembe, sírni kezdett. Szomorkodott népe legnagyobb tévedésén, hogy nem ismerte fel a meglátogatás idejét (Lukács 19,44), elutasította az Úr küldöttét, a Messiást. A lehetőségük megvolt, de nem éltek vele, elszalasztották.
Ezt a gondolatot még egy bibliai történettel szeretném illusztrálni, amely a választott néppel történt a pusztában. Néhány héttel azután, hogy az Úr erős kézzel, csodák által kihozta őket Egyiptomból, a Sínai-hegynél megkapták a tízparancsolatot, ott álltak Kánaán földjének kapujában. Csak egy lépés választotta el őket az ígéret földjétől, de az ajtóban megálltak. Beküldtek tizenkét kémet, nemzetségenként egyet-egyet, hogy hozzanak hírt az országról. Negyven nap múlva tértek vissza, és elmondták: „Valóban tejjel és mézzel folyó föld az…” (4Mózes 13,27) Isten csodálatos helyet készített számukra, a lehetőség adott volt. A kémek még bizonyítékot is hoztak a föld terméseiből, gránátalmát és fügét, valamint egy szőlőfürtöt, melyet ketten kellett vinniük egy rúdon.
A kémek azonban nemcsak a gazdagságot látták, hanem az erős népet is, Anák fiait, valamint amálekitákat, hettitákat, jebúsziakat, emóriakat: „óriásokat”. Tízen a tizenkettőből azt mondták: „Nem tudunk ez ellen a nép ellen menni, mert erősebb nálunk.” (4Mózes 13,31) „Olyannak láttuk magunkat, mint a sáskák, és ők is úgy néztek ránk.” Hiába tett bizonyságot Káléb és Józsué, hogy „bátran fölmehetünk és elfoglalhatjuk, mert meg tudunk birkózni vele”, vagy „ne féljetek a föld népétől, mert megesszük őket”, a nép elkeseredett és a vezetők ellen fordult.
A tíz hitetlen főembernek hittek, akik csak saját erejükkel számoltak, és nem látták azt, amit Józsué és Káléb, hogy Istennel együtt képesek lesznek meghódítani a földet. Sáskának látták magukat, és nem vitéz harcosoknak.
Baj volt az identitásukkal, mint sok-sok hívőnek a mai korban is.
A lehetőséget elszalasztották, és negyven éven keresztül szenvedtek miatta. Hitetlenségük és gyávaságuk volt a vesztük, ott haltak meg mind a pusztában Józsuét és Kálébet kivéve.
Később saját erőből mégis megpróbáltak bevonulni, de súlyos vereséget szenvedtek (4Mózes 14,39–45). A történet arról is szól, hogy nem végtelen a lehetőségek száma. Ha ma elmulasztottam valamit, nem biztos, hogy holnap is megtehetem. Persze nagy Isten kegyelme, de nem érdemes vele visszaélni.
Úgy látom, Isten a személyes életünkben és gyülekezeteink, országunk számára is ad ilyen kegyelmi lehetőségeket, a kérdés, hogy észrevesszük, megragadjuk-e őket, vagy tovább bolyongunk a pusztában? Ott látszólag biztonságosabb, nincs harc, nincs ellenség – persze csak látszólag –, de nincsenek győzelmek, megtapasztalások, áldások.
Gyülekezeteink számára is kérdés, melyik életmódot választják, a pusztát vagy a Kánaánt. A vegetatív, vallásos életet, vagy a harcos, de győzelmes hívő létformát? Talán még választhatunk, ne menjünk el a lehetőség mellett!
Merényi Zoltán
Fotó: pexels.com
