

„Elmehet, és soha többé nem jön vissza, vagy maradhat, de soha többé nem mehet el”
Mit tennénk, ha egy ilyen mondat jönne szembe velünk? Vajon szembe tudnánk nézni egy ilyen súlyos döntés következményével?
Mit tennénk, ha egy ilyen mondat jönne szembe velünk? Vajon szembe tudnánk nézni egy ilyen súlyos döntés következményével?
Még fiatal voltam, amikor egyszer olvastam egy zsidó nőről, aki hitre jutott Krisztusban, és erről a bizonyosságáról mindenkinek beszélni szeretett volna.
Amikor tavaly márciusban megírtam ezeket a gondolatokat, nagyon ott volt bennem a szomorúság, a csalódottság érzése.
Toporogva állt az ékszerbolt ajtaja előtt, s nem tudta eldönteni, hogy belépjen-e rajta vagy sem. Az idegen helyzetek mindig kikészítik, és most sem biztos abban, hogy jó döntést hozott.
Gőci Sámuelt nem olyan fából faragták, mint aki megijed a saját árnyékától. Őt bizony nem olyan fából faragták. Bátorságáról nem egy esetben tanúbizonyságot is tett, amikor az életét is kockára téve megmentette az arra rászorulókat.
Van, hogy csak egy bizonyos pontig kísérhetsz el valakit. Szeretnél dönteni helyette, de tisztában vagy vele, hogy nem lehetséges. Kényszerpályára állsz s csak várod, hogy beteljesedjen az, ami úgyis meg fog történni.
„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jeremiás 29,11)
Ami a lényem legbelső részét illeti, szeretem Isten törvényét. Azonban látok egy másik törvényt, amely a régi, emberi természetemben működik (Róma 7,22–23)
Nem tudom, ki hogyan képzeli el a misszionáriusok életét, de hadd hozzak most egy kis ízelítőt abból, ahogyan mi tapasztaltuk a dolgokat!
“Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik nektek.” Márk 11:24