Voltak, akik jó fogással tértek haza, de voltak olyanok is, mint Simonék, akik nem fogtak semmit. Persze egészen addig, míg Jeshua meg nem jelent. Attól a perctől kezdve, hogy Jeshua odakiáltott nekik a partról, még csak most nyugodtak meg egy kicsit. Boldogok voltak, hogy láthatják őt szemtől szemben.
Azon meg csak ámultak, hogy még reggelit is készített számukra. Csendesen élvezték a finom falatokat. Életükben nem ettek még ilyen finom sült halat, annyi bizonyos.
Jeshua tele van meglepetéssekkel, ki gondolta volna, hogy ilyen kitűnő szakács is.
Egy kis szunyókálás és beszélgetés után egyesek mozgolódni kezdtek és a partra húzott hajó körül kezdtek el foglalatoskodni. Ideje lenne törődni egy kicsit a fogással is, ha már ilyen csodálatosra sikerült.
– Mi legyen a halakkal, Simon? Valamit kezdeni kell velük, ha el akarjuk adni őket. A piac hamarosan nyit, és ezekkel a nagy kövér halakkal sikerünk lesz, az biztos – szólt János.
Simont most nemigen érdekelte a halak sorsa, csak arra vágyott, hogy Jeshua szánjon rá egy kis időt, és tudjon vele beszélgetni egy-két dologról, ami a szívét nyomja. Ezért gyorsan rövidre akarta zárni a dolgot.
– Vigyétek el a piacra őket! Bízd rá Tamásra a dolgot, szerintem elboldogul vele.
– S veled mi lesz? Te nem jössz velünk? – kérdezte János csodálkozva, mert nem volt jellemző Simonra, hogy a halak eladása feletti örömet kihagyta volna.
– Én most nem megyek, János, egy kicsit még beszélni akarok Jeshuával – felelte Simon, és tekintetével a Mestert kereste. Néhányan még ott nyüzsögtek körülötte, és együtt nevettek a tűz körül. János odakiáltott nekik is, hogy menjenek segíteni a hajó körül. Felállva lerázták ruháikat, arcuk vidám volt és elégedett, ahogy a hajó felé indultak. Munka közben ki-kinéztek a partra, de látszott rajtuk, hogy boldogok és örülnek, hogy Jeshua itt van.
Csak Simon ült még egy korhadt farönkön, és arcán szomorúság tükröződött. Bárcsak ő is ilyen önfeledten tudna örülni, ahogyan a többiek! Bárcsak ne nyomná lelkét annak az éjszakai tagadásnak a terhe! Bárcsak befogta volna a száját, amikor annyira fogadkozott, hogy ő nem, ő biztosan nem fogja letagadni, hogy Jeshua a barátja!
Az a nagy szája! Mindig csak a bajt hozza rá. Most itt az idő, hogy mindent megbeszéljenek, de olyan nehéz odamenni Jeshuához. Mi lesz, ha nem tud majd megszólalni, vagy ha Jeshua nem fog megbocsátani? A kínzó gondolatok csak úgy ostromolták lelkét, miközben meg irigyelte a többieket azért, hogy nekik mennyire könnyű volt odamenni a Mesterhez.
– Hát nem szeretni valóak? – szólalt meg Jeshua Simon háta mögött azon a megnyugtató hangon, ahogyan mindig is az emlékeiben élt. – Ők is szeretnek engem. Mindenki a maga módján.
Simon felállt, Jeshua odament hozzá, és tekintetük találkozott. A tekintetben ott volt a szeretet és a megbocsátás, amire Simon nem volt teljesen felkészülve.
Azt hitte, mást fog látni abban a szemben, akit olyan nagyon szeretett, és akiért tényleg mindent megtett volna, de nem. Jeshua tekintete tiszta volt és ragyogó, egyenesen Simon lelke mélyéig hatolt. Kutatott benne s elkezdte tisztogatni.
– De azok, Mester, azok – válaszolta könnyes szemmel Simon –, valóban szeretni való emberek.
Mindenkinek volt a múltjában valami, amit Jeshua helyrehozott, elvett vagy meggyógyított. Attól lettek azzá, akik most, hogy Jeshua szerette őket.
– Simon, Jóna fia, mondd, te jobban szeretsz, mint ezek? – kérdezte hirtelen Jeshua, s a parton szorgoskodó kis csoportra nézett.
Simonnak fájt a kérdés, hisz eddig azt hitte, hogy a megfelelő módon szereti Jeshuát, de nyilvánvalóvá vált, hogy neki nem egy hősködő Simonra van szüksége, akinek az első megpróbáltatáskor már inába száll a bátorsága, hanem olyanra, aki kitart mellette. Olyanra, mint János is. Ő ott volt vele végig, és nem futamodott meg. Ennek ellenére úgy érzi, nagy hálával tartozik Jeshuának, hisz megmentette őt, és megváltoztatta sorsát azáltal, hogy kiválasztotta. Ezért mindörökké hálás lesz, és szeretni fogja. Eddig azt hitte, jobban szereti őt a többieknél, és még az élete árán is megvédi Jeshuát, de kudarcot vallott és elbizonytalanodott.
Jeshua választ várt, de Simon csak annyit tudott mondani, hogy: – Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek.
Semmi hősködés, csak egyszerű szavak. Olyan idegennek érezte saját hangját, olyan gyengének, mint az a fundamentum, amelyre házat nem lehet építeni, de mégis… ez olyan igazság, ami még ha most gyenge is, erőtlen is, de a valóság.
Jeshua nem várt válasza meglepte Simont:
– Akkor legeltesd az én bárányaimat! – mondta s ismét a parton levőkre tekintett.
Simon nagyon jól értette, mit jelent ez a mondat, és nagyon meglepődött ezen a megbízatáson. Most adta tanújelét annak, hogy milyen gyenge is ő valójában, és hát Jeshua is tudja jól, milyen hamar elbukott, és mégis arra kéri, hogy vezesse a többieket? Hogy lenne ő erre képes? Legeltetni a bárányokat, nagyon is jól tudta, mit jelent ez. De miért? Jeshua itt van, most jött vissza a halálból, miért kér tőle ilyeneket? Még jóformán végig sem tudta gondolni, mit érez, amikor Jeshua újfent megszólalt:
– Simon, Jóna fia, ismét megkérdezem, hogy valóban szeretsz engem?
Simon lesütötte a szemét. Nem lepődött meg azon, hogy Jeshua biztosra akar menni, mert hát valóban nagyon becsapta őt és elárulta. Ő maga sem bízna meg önmagában, ha már itt tartunk. Árulása a többiekre is rossz hatással volt, milyen példa lett így a számukra.
De Jeshua most nem hasonlította Simon szeretetét a többiekéhez, most arra volt kíváncsi csak, hogy Simon mint Jóna egyik fia, akit a halászattól hívott el, akivel együtt annyi csodálatos dolgon mentek keresztül, ő, akinek a Péter nevet adta, akit megfeddett, ha kellett, ő, Simon valóban szereti-e.
– Igen, Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged – vágta rá Simon, mintha Jeshuának arra lenne szüksége, hogy meggyőzze őt a szeretetéről. Valójában Simonnak kellett meggyőződnie arról, hogy szereti a Mestert, és ki is kellett mondania hangosan, hogy a lelkében levő kétségbeesett hangoknak válaszolni tudjon. Igen, szereti Jeshuát, de még mindig kétségek gyötrik, még mindig vádolja a lelkiismerete. Nem érdemel bizalmat.
– Ha ez így van, Simon, akkor megkérlek, hogy őrizd az én juhaimat – mondta Jeshua, és átölelte Simon vállát, úgy, mint egy atya átöleli a fiát, amikor biztatásra van szüksége. Most mindketten a partot nézték, az ott szorgoskodó tanítványokat, akik hamarosan a munka végére érnek. Simon még mindig nem értette Jeshuát, miért bízik meg benne, holott ő már rég leírta magát, s talán a többiek sem tekintik majd vezetőjüknek. Az ő vétke a legnagyobb, hogy tudna ő bárkit is megőrizni a bajtól, hisz sem önmagát, sem Jeshuát nem tudta. Mindig csak a saját feje után megy, olyan ember, akinek a saját dolgai a legfontosabbak, hogy tudna ő felelősséget vállalni bárkiért is? De miért kéri ezt ismét Jeshua?
A hajónál a zsivaj alábbhagyott, és látszott a tanítványok mozgásán, hogy hamarosan befejezik a halak szortírozását.
A hajnali szellő meleg levegőt hozott és fodrokat sodort a partra. Jeshua és Simon távolabb álltak a víztől a parton. Jeshua szemben állt Simonnal, és egyik keze a vállán nyugodott.
– Még egyszer meg kell kérdeznem, Simon: valóban szeretsz-e engem? – Simon Jeshua szemébe nézett, és látta, hogy mennyi szeretet van ebben a tekintetben. Lelkét egyszeriben elöntötte a szomorúság és a felismerés, hogy miért kérdezi Jeshua harmadszor is, hogy valóban szereti-e őt.
Mit is mondhatna annak a személynek, aki a legjobban ismeri, aki előtt nincs titok. Nem tud mást mondani, mint amit érez, s ezt Jeshua is tudja.
– Uram, hisz te mindent tudsz, te tudod, hogy én szeretlek téged – válaszolt megadóan Simon. Jeshua előtt nincs mit rejtegetnie, ő ismeri, mi lakik az emberben, ismeri a lelkében dúló harcokat, az önmarcangolással teli éjszakákat, a vágyat arra, hogy feloldozást nyerhessen bűneire, Jeshua megbocsátását. Szeretete emberi és oly kevés, de adja annak, aki a legtöbbet tette érte, akinek nem kell az ő védelme, hanem pont ellenkezőleg. Simonnak kell Jeshua ereje, békéje, szeretete. Most már látja, hogy minderre neki van szüksége, és mindig is neki lett volna, csak a gőgje nagyobb volt az alázatánál. Most már megtanulta a leckét, és hagyja, hogy Jeshua mondja meg, mi lenne a legjobb.
– Simon, legeltesd az én bárányaimat! – ismételte meg harmadszor is Jehsua Simon küldetését.
Már meg sem lepődött, hisz tudta, hogy mit vár tőle a Mester. Érezte, hogy ez a beszélgetés felkészíti valamire, ami a jövőre vonatkozik, ami hamarosan be fog következni, amiről a többieknek még sejtésük sincs. Mintha Jeshua búcsúzkodna tőle, mintha jótanácsokkal látná el, mintha el akarna menni valahova… de hova, de miért? Miért nem jó minden úgy, ahogy most van?
– Simon, amikor még fiatal voltál, azt tetted, amit csak akartál, és oda mentél, ahova csak akartál. Mostantól fogva más lesz minden, és eljön az az idő is, hogy ha majd megöregszel, mások fognak dönteni a sorsodról, és olyan helyre visznek majd, ahova nem akarod. De te csak kövess engem!
Jeshua és Simon megfordultak és elindultak a Kinneret partján felfelé. Követte őket János és egy kicsit távolabb a mögöttük haladó tanítványi sereg.
