Először csak a gyomromban éreztem, hogy ami történik, az nem természetes. Aztán egyre többet gondoltam rá, mert valahogy nem tudok nem gondolni rá. Elhessegetem, azonban mindig visszatér. De miért is foglalkoztat? Engem személyesen nem is érint. Én itthon maradok, a családom együtt lesz, a fiam hazajön látogatóba, és együtt fogunk karácsonyozni. Erre várunk szinte egész évben, s most mégsem felhőtlen az örömöm.
Jön a karácsony, igen. A legtöbb gyermek, édesanya eltávozik Kárpátaljáról. Vége van az iskolának, sőt, meg sem várják a végét, és elindulnak.
Bezárják a házat, a kutyát és macskát a szomszédra bízzák (már ha van szomszéd) és eltávra mennek. Eltáv.
Régen a katonák használták ezt a szót, amikor rövidebb ideig szabadságra mentek ügyek intézésére, családi látogatásra. Az eltáv nem tart sokáig, vissza kell térni. Sokan vissza fognak térni. Én is ebben reménykedem. Viszik talán az itthon ízeit, a fenyőfát, a kedvenc díszt, ami legalább az otthon hangulatát idézi. Tudom, sokan nehéz szívvel indulnak. Elfáradtak már a sok vándorlásban, mégis a szeretet hajtja őket, hogy újra és újra útra keljenek.
Az évek alatt oly sok ember hozzánőtt már a szívemhez. Együtt töltött nyári napok, karácsonyi ünnepek, kántálás, szilveszter. Egy csapat vagyunk. Egy nagy közösség részei vagyunk itt mind mint kárpátaljai magyarok. Igaz, én kilógok a sorból. Én örökbefogadott vagyok, mert engem befogadtak ide ebbe a „nagy” családba. Mint erdélyi magyart, mint testvért, mint barátot, mint nőt, mint édesanyát, mint nővért és húgot, mint szomszédot. Ezek a kapcsolódások éveken át természetesek voltak karácsonykor, de most kúszik az a rossz érzés megint, szorongatja a torkomat a sírás.
Barátaim, szomszédaim, gyülekezeti tagok, gyerekek, akikkel egész évben együtt játszunk a gyerekalkalmakon, most lázasan csomagolnak. A legtöbb gyerek örömmel készül, hogy meglátogathatja édesapját, akivel évente csak néhányszor van lehetősége találkozni. Izgatottak, hogy mehetnek, hogy apa ne karácsonyozzon egyedül. Nekem is örülnöm kellene. Megpróbálom magamra erőltetni az „Örüljetek az örülőkkel” jézusi parancsot, de még nehezen megy. Még az a szorongató érzés erősebb, és zakatol a kérdés is. Miért kell újra és újra átélnünk a szétszakítottságot? Mikor lesz már minden olyan, mint régen?
Persze sokan itthon maradunk, s nem is tudom eldönteni, melyik a jobb vagy a rosszabb.
Akik elmennek, arról álmodnak, hogy milyen jó lehet azoknak, akik itthon maradtak. Akik meg itthon maradtak, talán arról álmodnak, hogy milyen jó azoknak, akik elmentek. Nem lehet igazságot tenni, mert az igazság szubjektív. Mindenkinek más. Az én vágyam és érzéseim most ezek:
Szeretném, ha nem kellene a karácsonyt egy vagy két héttel korábbra hozni, mivel karácsonykor már nem lehet úgy ünnepelni. Az üresen hagyott padok látványa szívszorító.
Szeretném látni a boldog gyermekarcokat, amint elmondják a karácsonyi verset, és büszkén néznek ki a sorokban ülő apára és anyára.
Szeretném látni, hogy boldogan átveszik a karácsonyi csomagot, és izgatottan bontogatják, pedig előre megmondtuk nekik, hogy csak otthon szabad.
Szeretném látni, hogy a családok itthon ünnepelnek zajosan, hangosan, és hogy a betlehemes gyerekek csoportjai járják az utcákat szenteste.
Szeretném, hogy egy idős nagyszülőnek se kelljen egyedül töltenie a karácsonyt, hanem az unokák és gyermekei körében.
Szeretném, hogy egy elvált szülőnek se kelljen egyedül, sírva, a paplanba burkolózva átaludnia a karácsonyt, mert a gyermeke most éppen egy messzi városban apával karácsonyozik.
Szeretném, ha a katonák is végleg hazatérhetnének családtagjaikhoz, és nem kellene nekik a lövészárkokban, kiképzési központokban, föld alatti bunkerben tölteni az ünnepeket.
Természetes vágyak ezek, emberi vágyak. Hogy most még nem teljesedhetnek be? Lehet, hogy még sokáig nem. Nem tudjuk, meddig kell még várnunk rá.
Most még a sötétség időszaka van, de reménykedünk benne, hogy eljön a világosság korszaka is.
Amikor az Úr Jézus eljött erre a világra, azon az első karácsonyon azt mondja Isten igéje, hogy akkor is sötétség borította a világot. Nagy szükség volt a Megváltóra, a Mennyei Fényre, mert az emberek el voltak tévedve. Szenvedtek a fejetlenség miatt, nem volt, aki utat mutatott volna nekik, s Jézus Krisztus pont oda született meg, ahol a legkevésbé számítottak rá. A kitaszítottak, az elnyomottak közé, akiknek a szívük nyitott volt rá, hogy Isten kegyelmét rájuk is kiáraszthassa.
Bárhol is töltsük az ünnepeket, bármilyen érzéssel is, legyen meg bennünk az a felismerés, hogy Jézus értünk is eljött, hogy ő legyen az örömünk, s ne a körülményeink. Ő legyen a békességünk, és ez ne a politikusok egyezkedésétől függjön. Ő legyen a világosságunk, aki utat mutat nekünk, hogy jó döntéseket tudjunk hozni. Ha egyedül is vagyunk karácsonykor, tudjuk azt, hogy ő mindig a társaságunk lehet.
A szorongató érzés kezd már halványulni. Sok külső körülmény van, amit nem tudunk kontrollálni, és csak elszenvedői vagyunk, de egyvalami a mienk. A belső világunk, gondolataink, érzéseink. Mi irányíthatjuk és formálhatjuk őket.
Ünnepeljünk Kárpátalján vagy bárhol a nagyvilágban, keressük meg az Ünnepeltet, és ne hagyjuk, hogy az ő üzenete elhalványuljon!
Ezért fognak kinyitni a templomok, imaházak újra és újra karácsonykor és azután is, akkor is, ha csak félig lesznek tele. Azért tesszük mindezt, hogy ez az üzenet célba érjen azoknak a szívében, akik ma is úgy érzik, hogy szükségük van a békességre és a világosságra.
Ha itthon maradtál, menj el templomba, imaházba! Bárhova is térsz be, biztos vagyok benne, hogy szeretettel fogadnak.
Ha elmentél, keress egy templomot, imaházat karácsonykor, és osztozz azok örömében, akik örömmel ünnepelnek!
Mindenkinek áldott, Isten jelenlétében eltöltött karácsonyi ünnepeket kívánok.
Forrás és további írások:
https://lonatortenetei.wordpress.com/
Kiemelt kép: pexels.com
