Mit veszítünk vagy nyerünk, ha a kijelentés első felét választjuk, és mit veszítünk vagy nyerünk, ha a másodikat?
Gondoltam, hogy a három éve tartó háború kapcsán írok pár sor visszaemlékezést, hogy hogyan is éltük meg azokat az első órákat, napokat, amikor minden olyan bizonytalannak tűnt. Amikor ez a mondat reális veszélyt rejthetett magában azok számára, akik vagy útra keltek vagy itthon maradtak.
A „menni vagy maradni” döntés súlya ott nehezedett minden család vállán. Szinte érezni lehetett azt a szürreális és egyben nyomasztó érzést, amit nem tudtunk megmagyarázni, ami körüllengte Kárpátalját.
Mintha egy fekete-fehér filmben lettünk volna. Mintha egy köd szállt volna le mindannyiunk szívére, ami hetekkel később is csak nagyon, de nagyon nehezen akart felszállni.
De nem írtam meg azt a cikket, mert valahogy nem jött. Nem akartam megint a háborúról írni. Nem szeretek a háborúról beszélni.
Viszont most, hogy egy teljesen más évszázad történelmünket átformáló és megváltoztató eseményén kezdtem el dolgozni, kutatni, rájöttem, hogy mennyire összefügg e kettő, és nehéz az érzéseimet szétválasztani.
A fenti mondat Kárpátalján, Munkácson, a második világháború után, a kommunista hatalomátvétel idején hangzott el. Egy asszonynak kellett szembenéznie elfogóival, akikkel szemben már kész volt a válasza.
Döntött.
A válasza kárpátaljai emberek, családok életét befolyásolta, változtatta meg.
Talán sokszor nem is gondolunk bele, hogy a jó vagy rossz döntéseink hány ember életére vannak vagy lesznek hatással.
Hogy egy jó döntés – ami emberileg tűnhet rossznak és fájdalmasnak – áldás lesz sokaknak. Néha talán azt gondoljuk, hogy túlságosan jelentéktelenek vagyunk ebben a nagy világegyetemben. Mit számít egyetlen jó vagy rossz döntés? Pedig nagyon is sokat számít.
1903. augusztus 5-én az Amerikai Egyesült Államokban (Rising Son, Indiana) született egy kislány, aki hatodik leánygyermekként érkezett a családjába. Édesapja baptista lelkész volt, minden bizonnyal korán megismerte, mit jelent az Istennek való elkötelezett szolgálat. Már nagyon korán megismerte a gyászt is, mit jelent egy anya hiánya, mivel mindössze három hónapos volt, amikor édesanyja meghalt.
Ennek a kislánynak Alberta Skinner volt a neve.
Nyolc év után apja újranősült, és megszületett a hetedik lány is a családba. Hét csodálatos gyermek, hét csodálatos lány. Mivel a szolgálat miatt sokat költöztek, könnyen megszokhatta a kis Alberta, hogy hogyan alkalmazkodjon egy-egy új környezethez. (Erről a lelkészcsaládban felnőtt gyerekek biztosan sokat tudnának mesélni.) Mintha ezzel is Isten készítette volna valamire.
Elvégezte a Moody Bibliai Intézet iskoláját, és a húszas évei végén úgy döntött, hogy teljes állású misszionárius lesz. „Nem esik messze az alma a fájától” – tartja a közmondás. Albertának is égett a szíve a misszióért. 1931-ben csatlakozott a Keresztény Bibliaszövetséghez (Bible Christian Union), mely szervezet akkoriban fejlődő európai városokban történő gyülekezetplántálásokra koncentrált.
Több mint száz misszionáriusuk nagyon hatékony munkát tudott végezni szerte Európában.
Alberta Csehszlovákia legkeletibb részébe került, az akkori néven ismert Podkarpatszkaja Ruszra, mai nevén Kárpátaljára, Ungvárra.
Az ungvári misszióban a tolmácsolás szolgálatába akkoriban aktívan besegített egy munkácsi baptista fiatalember, név szerint Stumpf Jenő Béla, akivel megismerkedve Alberta 1934-ben házasságot kötött, és a kis család növekedésnek indult.
Viszont egyre gyülekeztek a viharfelhők Európa felett. Néhány évvel később kitört a II. világháború, és Kárpátalját, ahol Alberta is szolgált, 1944-ben megszállták a szovjet csapatok. Férjét is behívták a háromnapi munkára (málenykij robot), de az Úr csodálatosan kiszabadította őt onnan, még mielőtt elvihették volna az orosz Gulágra.
Lezárultak a határok. Nagyon sok misszionárius kénytelen volt visszavonulni nyugatibb európai városokba, vagy ha a szolgálati helyén maradt, akkor akár az életével is fizetett a döntéséért. Albertát is választás elé állította a szovjet rendszer.
„Elmehet, és soha többé nem jön vissza, vagy maradhat, de soha többé nem mehet el” – mondták neki.
Alberta maradt.
A vasfüggönyt felhúzták, Európa keleti határain túl elszigetelés és információs blokk volt tapasztalható. Minden gyanús volt. Alberta nem tudott üzenni haza, róla sem tudott semmit a missziós szervezete. Azt hitték, hogy meghalt vagy elfogták és bebörtönözték, de Isten csodálatos módon megtartotta őket.
Huszonöt év csend következett a kommunikációban. Huszonöt év alatt felnő vagy meghal egy nemzedék. Huszonöt év csend nagyon hosszú csend. Ma, amikor a kommunikáció másodpercek töredéke alatt száguld a világ egyik végéből a másikba, el sem tudnánk képzelni, mit jelent huszonöt év egyetlen üzenet nélkül.
De mégis ebben a csendben, elszigeteltségben nem volt tétlenség vagy meghátrálás. Alberta férje, ifjabb Stumpf Jenő a munkácsi baptista gyülekezet lelkipásztora volt, a körzet magyar gyülekezeteinek a vezetője, akire sok feladat hárult ezekben a nehéz időkben. Hitük, vallásuk miatt (Alberta állampolgársága miatt is) állandó megfigyelés, hátrányos megkülönböztetés, kitelepítés és a megaláztatás évei következtek. Olyan nehézségekkel kellett szembenézniük, amilyenekkel a helyi lakosoknak sem kellett még a legnehezebb időkben sem. A gyülekezetek testvérisége sokszor az Úr „hollóiként” gondoskodott a szeretett családról.
Alberta mindenki Alberta nénije lett. Ez a hűséges nő sokban hozzájárult ahhoz, hogy férje erőteljes és áldásos munkát tudjon végezni Kárpátalján.
A kettejük hűsége nyomán születtek gyülekezetek, tértek meg családok. Szolgálatuk gyümölcseit ma is sokan élvezhetik. Olyan örökséget hagytak ránk, amit szívesen visz tovább a következő nemzedék.
A csend aztán egyszer csak megtört.
1969-ben megcsörrent a telefon a Keresztény Bibliaszövetség pennsylvaniai irodájában. A vonal másik végén Alberta volt. Elmondta, hogy él, és hogy Isten milyen csodálatos módon megtartotta őt és a családját.
Hiszem, reá is érvényes Urunk szava:
„Jól vagyon, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.” (Máté 25,21)
Szellemi öröksége bátorító minden szolgálónak, aki egyedül érzi magát, bárhol is legyen a nagyvilágban. Hogyan kell kitartani, hűségesen megmaradni abban az szolgálatban, amit az Úr reánk bízott, akkor is, ha a körülmények nehezek.
A kárpátaljai magyar baptista misszió 125 éves fennállásának emlékéve alkalmából születnek meg ezek a történetek. Történetek olyan hithősökről, akik sokat hozzátettek életükkel, hűséges helytállásukkal ahhoz, hogy ma Kárpátalján magyar baptista misszióról tudjunk beszélni. Az Úr Jézus iránti szeretetük, az evangélium erejében való bizodalmuk legyen példa mindannyiunk számára!
Forrás: https://www.sharihouse.com/post/hss-alberta-skinner-the-great-storykeeper
