A gyermekünk érkezését imádsággal és gondoskodó szeretettel várhatjuk. Sorozatomat azzal az igazsággal szeretném folytatni, hogy mivel a gyermek Isten ajándéka, ezért le kell tudnunk mondani róla. Vannak olyan családok, ahol a gyermekek körül forog a világ. Vannak, akik társpótlónak nevelik, illetve akként kezelik gyermekeiket. Hozzájuk menekülnek szeretetért, megértésért. Mások nem engedik el gyermekeiket még felnőttkorukban sem, mert mint egy tárgyat, birtokolni akarják őket.
Ha gyermekük el akar szakadni, és önálló életet akar élni, azt lázadásként veszik, és felháborodnak: „Hát ezért neveltelek? Hálátlan gyerek!”
„Bizony az Úr ajándéka a gyermek” (Zsoltárok 127,3), ajándék, amit ránk bíztak, hogy felelősséggel neveljük fel. Nem mi vagyunk a tulajdonosok. „Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók” (Zsoltárok 24,1), ezért fontos, hogy gyermekeinket ne magunknak neveljük, tudjunk lemondani róluk.
A gyermeknevelés harmadik alapelveként most arról szeretnék írni, hogy mennyire fontos gyermekeinket embertársnak tekintenünk.
Ezzel kapcsolatban legelőször is felvetődik a kérdés: mikortól ember az ember?
Nem kerülhetjük meg az abortusz, a terhességmegszakítás kérdéskörét, mely hazánkban és szerte a világban valóságosan van jelen: magzatok ezreit ölik meg naponta. Az ember léte a fogantatással kezdődik, ez tudományosan is bizonyított tény. A megtermékenyített petesejt minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami az élethez, a fejlődéshez szükséges. Az emberi élet szent, mert Isten képére teremtetett az ember. Az életet ezért óvni és őrizni kell. Keresztényként az a meggyőződésünk, hogy az életet nem szabad elvenni.
Nagyon fontos meglátnunk és megértenünk, hogy gyermekünk teljes értékű ember, akár magzati, akár gyermekkorban van, akkor is, ha valamilyen fogyatékossággal jött a világra.
Tisztelni kell kicsiny életét, szeretettel, törődéssel kell körülvenni, úgy, hogy mindeközben életkorának és érettségének megfelelően teret adunk az önállóság elsajátítására is. Fizikai, lelki, szellemi fejlődésének biztosítása legnagyobb mértékben ránk, szülőkre van bízva. Mit jelent ez? Azt, hogy naponként gondoskodunk gyermekeinkről. Fizikai szükségleteiket kielégítjük (tápláljuk, felruházzuk őket, megfürösztjük és tisztába tesszük őket stb.). Ha betegek, orvoshoz visszük őket, gyógyszert adunk nekik, gondozzuk és vigasztaljuk őket. Időt töltünk velük, együtt játszunk és tanulunk. Lelki és szellemi szükségleteikről is gondoskodunk. Naponta közbenjárunk értük imádságban, megismertetjük velük Isten igéjét, és elmondjuk nekik az Örömhírt. Fontos látnunk, hogy lelki értelemben ők halottak, és személyes megváltójukként kell elfogadniuk Jézus Krisztust. Óriási felelősség ez! „Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!” (5Mózes 6,6–7)
A szeretetteljes kommunikáció és beszéd fontosságát is szeretném kiemelni.
Ezen a területen se feledjük el, hogy gyermekeink teljes értékű emberek, embertársaink. Nem vagyunk felsőbbrendűek náluk. Ugyanakkor fontos, hogy a tiszteletre, a tiszteletadásra is megtanítsuk őket. Ehhez nélkülözhetetlen a bizalom és a szeretetteljes légkör.
De ne is essünk át a ló másik oldalára! A gyerekek nem minifelnőttek! A mai modern humanista irányzatok nagyon hangsúlyozzák a gyermekek jogait, és sokszor már ezeknek a jogoknak köszönhetően az az érzése az embernek, hogy mind a szülők, mind pedig a pedagógusok fejére nőnek a gyerekek és a fiatalok. Ezért az is felelősségünk, hogy az Ige tükrében megtanítsuk őket a tiszteletadásra (2Mózes 20,12; Efezus 6,1–4; Róma 12,10): „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!”; „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes…”; „A testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők”.
Saját gyermekeinknél látjuk, hogy milyen alapvető szükség mindez: felénk, szüleik felé, a nagyszülők felé, felnőttek és játszótársaik felé egyaránt. Ide tartozik a köszönés, udvariasság kérdése. De az is, hogy miért ne szemeteljünk és tépjük le a virágokat a parkban stb.
Társadalmunkból a tiszteletre nevelés nagyon hiányzik, és ez a fegyelmezésben is nagy kihívást jelent.
A kirívó esetek híre – rugdossa, veri a szülőjét, a pedagógust, vagy éppen a szülő veri a pedagógust – bejárja az országot. Mindezt megvalósítani és a mindennapokban gyakorolni nehéz feladat. Szégyenkezve mondom, hogy mi is számtalanszor elbukunk mindebben! A fáradtság, a düh, az idegesség, a temperamentum sokszor elönti az embert: a gyermekeink felé való szolgálatot nyűgnek éljük meg, szeretetteljes kommunikáció helyett kiabálunk, hatalmas elvárásainkkal minifelnőttként kezeljük őket. A másikról alkotott véleményünk és cselekedeteink nem a tiszteletet, hanem a tiszteletlenséget tükrözik… Mindez nem lehet kifogás! Be kell látnunk, hogy életünk ezen területén kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Olyan hálás vagyok Istennek azért, hogy bűneink és gyengeségeink ellenére jelen van az életünkben, nem mond le rólunk, és megsegít bennünket!
Az Úr áldja meg családjainkat szeretettel, irgalommal és bölcsességgel, hogy őelőtte kedves életet tudjunk élni!
Folyt. köv.