“Volt nekem egy kecském, tudod-e?
Kertbe rekesztettem, tudod-e?
Megette a farkas, tudod-e?
Csak a szarvát hagyta, látod-e?”
Ilyen, és ehhez hasonló dallamok szoktak mostanság szöget ütni a fejemben, és akarva-akaratlanul törnek elő a házimunka egyes szegmenseit gyakorolva. Nemhiába, abba a korba értek a gyerekek, hogy sokat hallgatunk zenét és énekelgetünk, mutogatunk, tapsikolunk, s tesszük ezt a számukra legmegfelelőbb szemelvények mentén.
A gyerekek délutáni alvása remek lehetőség számomra is kicsit kikapcsolódni, pihenni, ha épp nem valamiféle csillapíthatatlan tettvágy lesz úrrá rajtam a mosás, vagy éppen a beszáradt ruhák kivasalása iránt. Nos, ettől az érzéstől vezérelten teregettem ki az éppen lejárt mosás illatos tartalmát, amikor az imént emlegetett dallam halk dudolászására lettem figyelmes magamban. Gondolataimban elmélázva az ősidők óta nem használt szellemi apportjaimat leporolván láttam neki e kecskés népdal – mert ugyebár ez az – elemzéséhez. Először a pentaton dallamapparátust állapítottam meg, majd a sorszerkezet és dallamvonal vizsgálata következett – csupa fontos és érdekfeszítő tény látott ezzel napvilágot –, mígnem a szöveg tartalmi részére összpontosult figyelmem.
Tudvalevő, hogy a népdalok szövegei igencsak talányos mondanivalóval kecsegtettek már a keletkezésük idején is.
Sok ki nem mondható elgondolás, érzés, ártatlannak tűnő köntösbe csomagolt élcelődés, gúnyolódás – akár a regnáló irányítás felé, netán ellenébe is –, könnyebb, nehezebb témák, metaforikus átértelmezések a természet, illetve az emberi vágyak, viszonyok, emocionális működések viszonylatában, ugyanakkor nyílt kesergés, vigalom, egyszóval minden megtaláltatik bennük, ami az akkori ember szívében, lelkében, gondolataiban motoszkált. Nem is sejtjük, mennyire aktuálisak ezek ma is, mennyire nem változott semmit a világunk – belülről legalábbis… kívülről annál inkább. De erről majd máskor.
A kecskés opusz szövegéből legelső ízben a múlt idő használata tűnt fel. Volt egy kecske, amit megevett egy farkas, a jelenre pedig csupán egy megmaradt szarv vonatkozik. Nem valami nagy sztori, egy természetfilm, vagy – hogy legyek esetünkben autentikus – egy animációs mese kb. másfél jelenet alatt letudja e két állat között zajló affért, mígnem az utolsó snitt a magára maradt szarvakat ábrázolja jól sejtetve azt, hogy bizony könyörtelenül veszélyes állat ez a farkas, hiszen az efféle rágósabb hússal is könnyű szerrel elbánik.
No, de nyilván nem ennyi eszmefuttatásom veleje, szomorú is lennék, ha agyi kapacitásom ennyire leépülő tendenciát mutatna így a gyerekek melletti napi rutinban, ellenben – hogy világossá váljék írásom lényege – én is felhasználtam e népdal sorait saját gondolataim becsomagolt vázaként, metaforikusan értelmezve.
Ez esetben a kecse, mint vidáman szökellő, üde lendületet sugárzó élőlény – amint e kifejezésben is jól áthallható – az ÉLŐ hit jelképeként értelmezendő. Élő, tehát a gyakorlatban jelenlévő, naponként megtapasztalható, folyamatosan megfrissülő, mindazonáltal pedig fel is frissítő meggyőződés, amely az ember lelkületét táplálja, erőt ad a mindennapok kihívásaihoz.
Ehhez képest a farkas pedig – mint ahogy azt már sejtheti a kedves Olvasó is – az ördög szimbóluma,
ekképpen a gonoszság, a rosszakarás, a csalárdság és mindenféle negatív érzetet előhívó jelenség kivetülése, amely becsap, romokba dönt, eltipor, pusztít, míg legvégül megöl minden jót, ami környezetében megfogan – akár csak az érzések, vagy gondolatok szintjén, a történésekről nem is beszélve. És hogy e két állat találkozása miért is vezet a népdal sorai alapján tragédiához, azt a következő kép átvitt értelmezése rajzolja ki igazán: “kertbe rekesztettem, tudod-e?” A kert emblematikája olvasatomban a gyülekezeti élet, a gyülekezetbe járás, az abban való jelenlét statikus liturgiáját jelenti az egyénre nézve, mely sok esetben a kötelesség mezején kifullad. Görbe tükör az, amivel az Olvasót a következőkben szembe állítom, de úgy gondolom, sok esetben visszaköszönő aspektusok, éreztek, viszonyulások válnak majd felismerhetővé sokak számára, ki-ki a maga lelkiismeretére bízva, megvallva ezeket. És előre is elnézést kérek azokért a meglátásokért, amelyeket valaki teljességgel elképzelhetetlennek, netán még sértőnek is titulál – távol álljon tőlem az ilyesmi –, csupán saját látószögemre, tapasztalataimra bízva érzem fontosnak azt, hogy megosszam ezeket az észrevételeket annak érdekében, hogy segíthessek azoknak, illetve megnyugtathassam azokat – miszerint nincsenek egyedül –, akik szintén hasonlatos érzésekkel, vélekedésekkel küzdenek, mert bizony vagyunk így egy jó páran!
Szóval vannak az életünkben olyan felhőtlen időszakok, amikor minden adott ahhoz, hogy koncentráltan figyelhessük Istent, az Ő üzeneteit életünkre nézve, szolgálhassunk a gyülekezet számunkra testhez álló platformjain. Az Úr közelsége ezekben az időkben olyannyira mélyen áthatja lényünket, hogy vágyjuk a közösséget – úgy a Mindenhatóval, mint egymással a gyülekezeti testvérek körében –, és azt is, hogy megoszthassuk tapasztalatainkat, élményeinket, ráeszméléseinket az ige, vagy a mindennapi élet történései, csodái kapcsán, melyek által az Isten vezetése kidomborodik, valóságos példaként helyeződik szemeink elé. Mindemellett pedig hol épp ezzel, hol más tevőleges formával vágyunk szolgálni hitbéli testvéreink felé. Ezeket az idilli szakaszokat az életünkben “békeidőknek” nevezem. Ekkor hitünk akár a kecske – visszautalva gondolataim kiinduló pontjához – élő, megingathatatlan, hiszen kézzel fogható, igazolt, bizonyítékokkal alátámasztottan megnyilvánuló, és motivált az evangélium megosztására, hirdetésére bárhol, bármikor, szívvel-lélekkel, elvégre túlcsorduló öröm, magasztos érzések ölelő karjaiban érezzük minden porcikánkat. Jó viszonyt ápolunk mindenkivel, kebelbarát mindenki, hiszen megértésünk, a dolgok mögé látásunk tekintélyes méreteknek örvend. És ilyen módon a szabadság – abban az értelmezésében, mely azt jelenti, hogy az ember nincs keretek közé szorítva, nincs tilalom, vagy megkötés, korlát, gát a hit megélésében – csodálatos erővel hat az egyénre, és dolgozik szinte észrevétlenül a közösségért.
Egy-egy bizonyság gondolatokat ébreszt, hitet erősít, bizodalmat mélyít, szeretetet közvetít.
Amelyik kecske tehát nincs kertbe rekesztve, azt értelem szerűen nem találja meg a farkas se, vagy legalábbis, ha mégis keresni merné, könnyűszerrel szembe tud menni vele. Úgy az egyes ember szintjén: aki nincs kötelező keretek közé szorítva, akit nem csak a látható kötelesség teljesítése indít a gyülekezetbe, aki megéli a hitét, napi kapcsolatban van az Úrral és meg is osztja tapasztalatait ezzel kapcsolatban a környezetével – akár csak a viszonyulások szintjén, vagy szavakkal, tettekkel –, akinek erőteljes imaélete van, aki szolgál mások felé, ha arra késztetést érez, az nincs kertbe rekesztve, az nem kedvetlenedik meg, nem fárad el olyan könnyen, ezáltal az ördög bármiképpen keresi a fogást rajta – mert hogy próbálkozik a gonosz, abban mindenkor biztosak lehetünk – mégse találja azt.
És vannak azok az élethelyzetek – mert bizony elkerülhetetlenül felbukkanhat bármikor bármi –, amikor az ember a gyülekezetbe járást egyfajta vasárnapi megszokásként, mintegy kötelező tevékenységi formaként éli meg – akár a munkája, akár a családi élete, egészsége, vagy bármilyen egyéb le- vagy megterheltség miatt, mely aktuálisan eltereli, leveszi a fókuszt Istenről, a testvéri közösség ápolásáról, építéséről. A gyülekezeti látogatások ebben az esetben úgy néznek ki – kissé kisarkított összegzés mentén –, hogy vasárnaponként felvesszük a szebbik ruhánkat, tiszteletüket tesszük az istentiszteleti alkalmakon. Jól nevelten végig hallgatjuk az ige szólóját – ha úgy alakul, még talán figyelünk is mondanivalójának tartalmára, ha pedig (esetemben mondjuk a gyerekek olyan csibészek, hogy) esélytelen ezt megtennünk, akkor persze nem –, majd kalapunkat képletesen megemelve távozunk a helyszínről, lehetőség szerint minél gyorsabban, minél kevesebb kommunikációs teret engedve a testvérek számára. Nehogy kiderüljön rólunk bármi – se jó, se rossz –, vagy nehogy megtudjunk bármi olyat, ami hatást gyakorolhat ránk se pro, se kontra. Szinte haragszunk arra, aki kedves mosollyal nyugtázza jelenlétünket, netán megsimítja jóhiszeműen a vállunkat, gondolván, hogy “menjen a sunyiba, fogalma sincs, mi van bennem, ez a gesztus fabatkát sem segít”, vagy valami hasonló, ennél cifrább megfogalmazásban. A hit gyakorlata ezáltal megszokott liturgiaként zajlik – és nem véletlenül használom ezt a kifejezést, máris visszatérek rá –, a valódi mélysége, élő jellege aligha felfedezhető, aligha valóságos. Ez esetben a dalocskában szereplő kecske igencsak sánta, béna, az életerő, mint fogalmi tényező nem igazán jut eszünkbe viszonylatában.
Na, de most kanyarodjunk egyet és lássuk, pontosan mi is a liturgia? Miért emlegettem az imént?
Az internet olyasféle definíciókat rejt róla, miszerint nem más, mint egy vallási csoport által végzett szertartási rend, amely hagyományokban gyökerezik, és előírások alapján megy végbe. Tehát egyféle rendszer – ha úgy tetszik –, ami márpedig akkor az igazi, ha meghatározott pontokat tartalmaz, és ezek a pontok törvényszerűen követik egymást, nincs kilengés, nincs ellenvetés, nincs egyik, vagy másik, ellenben rend – ahogy a szóösszetétel tartalma is magában hordozza – és fegyelem van. Ezen meghatározás képezi gondolataimban a kert fogalmát, ami önmagában cseppet sem negatív dolog, sőt, hát ki ne vágyna az életének valamennyi platformján rendezett, kiszámítható, megszokott történésekre?! Ki ne vágyna arra, hogy mindenkor mesebeli módon élhesse meg a hitét, mindig harmóniában lehessen Istennel, a gyülekezeti tagokkal, az egész világgal?! Csakhogy az életünk egy permanens folyamat, amit ez imént felsorolt jellemzők – minthogy kiszámíthatóság, rendezettség, harmónia – maximum időszakosan érintik, hol tartósabb időtartamban, hol pedig a káosz, a fejetlenség, és az esetlegesség kerül előtérbe, és irányítja mindennapjainkat minden fáradozásunk, tenni akarásunk ellenére.
Kedves Olvasó, biztosan magadra és az életedre ismersz, amikor ezekről az időszakokról mesélek, és úgy sejtem, abban is egyezhet valamelyest a meglátásunk, ha azt mondom, hogy ezen időszakok előbbi szakaszában az Istennel és a környezetükkel való kapcsolatunk is “szebb”, könnyebb imádkozni – magunkért, sőt másokért –, hálát adni nem csak a nagy, de a mindennapi apróságokért is, könnyebb bizonyságként megosztani a környezetükkel azokat a történéseket, melyek bennünket érnek, netán az Isten jelenlétének fenséges megtapasztalásáról adnak bizonyságot. Könnyebb megértőnek, elfogadónak lenni, az esetleges sértettségünket történések, tények kapcsán lenyelni, félretenni, és könnyebb beleállni abba a bizonyos rendbe, ami – ahogy korábban erre az egész fogalomkörre is alkalmaztam a szót –, maga a liturgia, az emlegetett kert, a gyülekezeti körforgás, a hitélet kiteljesedett működése. Könnyű ekképpen legelésznie a kertbe rekesztett kecskének, mert ugyebár nem jelent veszélyt a farkas, ezzel párhuzamban pedig a hitünket is könnyű megélni így a gyülekezetben,
mert a kiégés, a beszűkülés veszélye nem fenyeget, hiszen van saját élményünk, megtapasztalásunk, kedvünk és nyitottságunk.
Ám ott leledzik életünkben a rettegett időszak is, amivel senki sem szeret dicsekedni, ami kemény, megpróbáló – úgy az embert, a kapcsolatokat, úgy a hitet –, amikor úgy érezzük, hogy Isten nemhogy nincs közel, de holléte, létezése is megkérdőjelezendő, amikor az emberekkel való kapcsolat is bizalmatlanná válik, amikor az akarat és a vágy vajmi kevésnek bizonyul bármilyen irányú előre lepéshez, javuláshoz. Amikor a rend messziről elkerüli az embert vagy az életvitel színterén, mely kihat a hitéletre, vagy pedig lélekben, ami önmagáért beszél. És jaj annak, akinél minden fronton összecsapnak a hullámok. Nehéz kapaszkodni, és nehéz befogadni ezekben az életszakaszokban, nehéz kapni, nemhogy adni. Az a kert, mely ekkor szembenéz velünk sivár, gazos, nem terem benne fa, mely gyümölcsözne, mely táplálékkal látná el az embert, így az meggyengül, elfárad, a farkas pedig látva állapotát, tétovázás nélkül kerekedik felül rajta. Ez a kecske tényleg bent reked a kertben, mígnem felfalja a farkas és csak a valaha volt hitet ábrázoló szarv marad emlékül belőle. A hajdanán véghezvitt hitbéli cselekedetek, a gyülekezeti szerepvállalás, a testvéri beszélgetések, jóbaráti segítségnyújtások mind-mind csak a régmúlt ereklyéiként honolnak majd a gondolatok tenger-mezején. Az embernek ilyenkor bár – jobb esetben – lénye eljár, jelen van a gyülekezeti alkalmak egyikén, másikán, de belül szinte halott, sem szándék, sem tartalmi mélyrehatóság nem jellemzi hozzáállását. Egyfajta kiüresedett állapot lesz úrrá rajta, amely ha elégedetlenséggel párosul, az kihat a környezetre, az láthatóvá válik – akár egy trófea, esetünkben egy szarv. A státusz, a pozíció, az elért, mutogatható eredmények, a számok és dicséretet érdemlő tettek a fontosak ekkor, minden más elenyésző.
Egy fontos tényező hordozhat még számottevő, lényeges információt az elemzett népdal kapcsán.
Minden sor végén, már-már refrén-szerűen ott áll a bizonyos “tudod-e?” kérdés, csupán az utolsó megszólalás alkalmával hangzik el az, hogy “látod-e?”
Nos, vajon ezek a költői érdeklődések kihez is szólhatnak? Meglátásom szerint – az eddig általam relevánsnak ítélt értelmezés alapján – egyenesen a Mindenható provokatív megszólítása válik általuk lehetővé. “Tudod-e?” – hangozhat a kérdésnek álcázott szemrehányás a hitében kételkedőktől, és fejezheti ki ekképpen csalódottságát aktuális sorsa vonatkozásában. “Istenem, tudod, hogy most nekem nem jó?” És folytatódhat a felsorolása a belső érzések kavalkádjának, mintegy Isten elé hozva mindazt, ami bántja az embert, ami nehéz számára, ami kínozza, vagy fogva tartja. Mindaddig, amíg a kérdés úgy szól “tudod-e?”, nagy baj nem történhet, hiszen válasz érkezhet rá. De a “látod-e?” már valami megtörtént esetet takar jelen esetben, amelynek nyoma van, amely látható megnyilvánulást öltött. Ez már bizony bajt jelenthet.
Ha az ember érez valamit, ami nem helyénvaló, ha meginog hitében, identitásában, elfárad erejében, akaratában, de az Atya elé viszi a nehézséget, válaszokat kaphat, kapaszkodót találhat. Míg csak lappang a probléma, de helyet kap az Isten a közbeavatkozásra, addig megtörténhet a változás, az iránymutatás. De amikor már látható jele van a bajnak, amikor már csak a szarv tanúskodik az előzményekről, ott nincs visszaút, legalábbis nagyon nagy áron csupán, hatalmas károkat hagyva.
Ha a kert telis-tele van ültetve fával, de az ágak nincsenek rogyásig telve gyümölcsökkel, az bizony gondozásra, táplálásra szorul. A legjobb kertész pedig maga, Jézus Krisztus. Nem a – korábban megmagyarázott értelmezésben vizsgált – liturgia, vagy annak egyhangúsága az, ami berekeszti a hitet, nem az emberek viselkedése, hozzáállása, tettei, vagy éppen tétlensége az, ami elkedvetlenít bennünket a hitélet gyakorlásától. Az ok sokkal inkább legbelül keresendő.
Megvallom őszintén, kicsit magamról is írtam az előbbiekben, meg olyasvalakik terheit is próbáltam összegezni e sorok mentén, akik hasonló, vagy másabb irányultságú, de végső soron ugyanilyen felindultsághoz vezető, nehéz érzésekkel küszködnek a hit megélésének terén. Akik a gyülekezeti élet pezsgését hiányolják, vagy éppen nem tudnak, nem akarnak bekapcsolódni abba ilyen-olyan oknál fogva. Akik kertbe rekesztettnek érzik magukat akár csak amiatt, mert túlontúl megterhelőek a mindennapok, annyi feladat, nehézség áll útjukba, hogy az utolsó, aki, vagy ami eszükbe jut, az az Úr, vagy az Úr népe. Vagy éppen akik számára túl monotonná vált az istentiszteleti liturgia – és gondolok itt most nem csak a korábban kifejtett gyülekezetbe való járás egyhangú vasárnapi kötelesség jellegére, hanem az alkalmakon zajló, esetleg statikus rend szerint működő szertartásra –, nem hallanak bizonyságokat, ami közelivé, megfoghatóvá tenné számukra az Urat, amik alapján felkaphatnák a fejüket és elkerekedhetne a szemük, amelyek segítenék a kapcsolódást mind az Isten Szent Lelkéhez, mind egymáshoz, de önmaguk ennek ellenére képtelenek a reformok útjára lépni – vagy azért, mert nincs erejük, motivációjuk, vagy érdektelenség okán, bármi is legyen, gát áll előttük.
Vagy olyan megélések is rányomhatják a hitélet megélésére a bélyegüket, melyeket emberek iránti harag, düh, féltékenység, irigység generál.
No és azokhoz is szólok, akik jelenlegi életvitelük kapcsán érzik kertbe rekesztetteknek önmagukat. Akik szeretnének közel lenni, közel maradni az Úrhoz, az igéhez, de látszólag nincs idő, energia, és ha véletlenül jutna is, a minőség nem nyújtja a várt hatást. Ebbe a csoportba tartozónak vallom többek között most magamat is. Nevetségesen hangzik, de a gyerekekkel zajló 0-24 órás életvitel során inkább az élet visz engem, és minket, mintsem magunk vagyunk a beosztói időnknek, energiánknak, fókuszunknak – és ezt nem mentségként írom, csupán tényként hagyom itt. Ekképpen fárad meg egy anyuka, de megfáradhat bárki az Istennel való járás során, vagy a gyülekezeti jelenlétben – úgy a szolgálattevők, úgy a hűséges igehallgatók, de még az igeszóló vagy a lelkipásztor is. Mindenkinek kertbe rekedhet a kecskéje, és leselkedhet rá a farkas. Nem mindegy, milyen reakció kíséri a jelenséget. Arról nincs szó a népdalban sem, hogy a kertben rekedt kecske milyen folyamatokon keresztül vált a farkas áldozatává, csupán tényközlés történik. De annyi bizonyos, hogy egyes szám első személyt használ a kecskével kapcsolatos esemény zajlásának leírásában: “kertbe rekesztettem.” Tehát jól szembe is tűnik, hogy “én” vagyok az egyedüli ludasa a dolognak. Én tehetek arról, hogy oly módon zártam kerítés mögé a kecskémet, úgy szabtam határokat számára, hogy a táplálkozás és a mozgás lehetőségét nem teremtettem meg neki. Mindez átvitt értelmezésben érvényes a lelki életre, a hitéletre egyaránt. A határok hasznos dolgok – méltán ezen a téren –, ugyanakkor a veszélyek faktora felállításával jócskán megnő. A táplálék és a szabadság lételeme az ember minden megnyilvánulási formájának, beszéljünk a fiziológiai aspektusokról, vagy az emocionális nézőpontokról. És igenis szükség van rendre, szükség van a kertre, csak éppen úgy kell berendezni, hogy kellemes, tápláló élettér legyen mind a testnek, mind a szellemnek. Gondoskodni kell élelemről minden téren, hiszen bármikor jöhet az ínség, és ha nincs mihez nyúlni, az rossz útra vezeti a legbecsületesebb, legjobb szándékú embert is, elvégre az életben maradás a tét. Ahogy az árapály jelensége is örök érvénnyel meghatározza a tenger mozgását, úgy határozza meg életünket a forgandóság, talán csak annyi különbség állapítható meg e két viszonylatban, hogy míg az előbbi tudományosan kiszámítható ciklikusságban zajlik, úgy az élet egyszer fent, másszor lent jellegének Isten az ura. És a jó hír az, hogy igazából az árapály is az Úr keze nyomán vált sok tényezőt összefüggésbe rendező struktúrává – ha úgy tetszik, liturgiává –, melyek egymáshoz idomulva teszik a dolgukat úgy, ahogyan kell, akkor, amikor szükséges. Nincs ellenkezés az egyes elemek között, az egyik jelenség életre hívja a másikat. Azt hiszem, e működési tendenciának az Istent követő emberben is benne kellene legyen oly módon, hogy a Mindenható irányítja a szálakat, az egyes emberek pedig a vezetés alapján igazodnak, változtatnak, ha kell, változnak, újraterveznek, ekképpen beleilleszkednek a rendszerbe, egy bonyolult, sok nevezős, koherens rendszerbe. Jóllehet a ciklikusság ebben a rendszerben csupán az idő múlásában válik valamelyest kiszámíthatóvá, tervezhetővé – elvégre a születés, a növekedés, a megöregedés permanenciája bizonyos – minden más, ami megtörténik az élet folyamán tanítói, vezetői célzattal áll a mindenkori ember előtt.
„A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, amazt is Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik.” Prédikátor 7:14
Szóval az a kert a mi életünk, tele mindenfélével, és a kecske pedig a hitünk. Ha van egy jó kertészünk, és hagyjuk, hogy gondozza a kert minden szegletét – levágja a burjánzó indákat, kigazolja a szaporodó gyomot, öntözze és melengesse a növekedő gyümölcsöket –, eltűnnek a látótérből a kertet behatároló korlátok. Ugyanúgy ott lesznek, de abszolút a háttérbe szorulnak, lényegtelennek hatnak, nem bántják a gondolatok vagy a tettek színterét. És hiába lesznek ugyanúgy jelen a kertben a nem szeretem dolgokat, embereket szimbolizáló férgek, rovarok, szöcskék, csigák – akik olykor megdézsmálják a termést, kártékonyan hatnak – nem tudnak majd jelentős kárt okozni, csupán a körforgás mindenkori rendjét alakítják, elvégre a keserű nélkül az édes sem olyan édes. Ahol pedig rendezett a kert, jóllakott a gazda, oda nem téved be a farkas, sokkal jobban fél a kudarctól, mintsem hogy feleslegesen vesződjön.
Ér elfáradni, ér kertbe rekesztettnek érezni magunkat, a vágyainkat, a gondolatainkat, az egész életünket. Lehetünk bárkiként jelen a világban, a gyülekezetben, a családban, jogunk van rosszul érezni magunkat, a helyzetünket, sőt, akár mindent is, de nem mindegy, hogy a farkas elé vetjük ilyenkor magunkat, “látod-e?”, vagy felvázoljuk az Úr előtt a bennünk tomboló érzéseket, “tudod-e?”.
„Légy csendben, és várj az Úrra! […] Tégy le a haragról, hagyd a heveskedést, ne légy indulatos, mert az csak rosszra visz!”
Zsoltárok 37:7-8