A házasság egyszerre társadalmi intézmény (ezt vizsgálja a szociológia és részben a pszichológia), és egyszerre két különböző nemű emberi lény titokzatos egy-léte, az egységben élők dinamikája, interakciója. A kettő között a mindennapokban ritkán teszünk éles különbséget, holott két teljesen különböző dimenzióról van szó.
A házasság alapvető szinten szükségleteket biztosít. Mint például azt, hogy összebújhatok valakivel melegedni, vagy megoszthatjuk a lakhatás anyagi terheit egymás között, vagy nem kell minden gépből kettőt venni, hisz közösen használunk egyet. Stb.
De mégis a házasság fő lényege az, hogy egyszerre rendelkezünk közös mi- és éntudattal is.
Ez teszi lehetővé, hogy optimálisan és nagy kedvvel dolgozzunk a magunk és a másik fejlődésén. Azért örömmel, mert ebben a kapcsolatban folyton tapasztalja az ember saját maga és a párja emberi kiteljesedésének pozitív egymásra hatását, vagyis egymás fejlődésének generálását. Mivel magam és a másik is titkok (ilyen értelemben végtelenek) vagyunk (magunk és a másik számára egyaránt), az előbb jelzett fejlődésnek és emberi kiteljesedésnek nincsenek határai.
Épp ezért nagyon nagy kockázat házasságra lépni bárkivel a magam és a másik emberi érettsége, a személyiségek egészséges irányú haladása előtt. Sokan mégis megteszik, aminek nagyon ritkán lesz harmonikus jövő a vége, inkább válással végződik. Az újbóli házasodások pedig olykor bizonyítják, hogy semmit nem tanultak belőle, továbbra sem tudják, hogy a belső személyiség érettsége feltétele annak, hogy teljesüljön a házasságban mindaz, amit várunk tőle.
Aki komolyan veszi a házasságot (nem csupán a házasság hetében), annak valóságosan és eredményesen kell foglalkoznia magával, hogy minél jobb embert kapjon a másik maga mellé napról napra.
