Vannak jelenségek, amelyeket nagyon nehéz elmondani a körülöttünk levőknek, mert mi sem értjük teljesen, mi is zajlik a testünkben, a lelkünkben. Azzal a reménységgel írom le a félelemmel való küzdelmemet és a szabadságra való kijutásomat, hogy segíthet azoknak, akik ugyanezt a harcot vívják. Sok hasonló helyzeten megyünk át, mint olvassuk: „tudjátok, hogy ehhez hasonló szenvedést állnak ki testvéreitek is mindenhol az egész világon.” (1Péter 5,9; EFO)
Jézusnak minden helyzetre van megoldása. Az enyémre is volt, a tiedre is van, és mindenre lesz, amivel csak földi életutunk során találkozunk.
Három félelemmel küzdöttem hosszú éveken át. Az egyik: a szívem, a másik: a szédülés, a harmadik pedig: a „nem tudom mitől, de félek” jellegű.
Az első azután kezdődött, hogy volt egy szívritmuszavarom. Időnként más ütemben vert, kaptam rá egy speciális gyógyszert, és fél éven belül elmúlt. Elég aggasztó volt, mert az járt a fejemben, hogy mi lesz, ha meg kell műteni. A szívemre egész életemben szükségem lesz, és ha már most, kora harmincason baj van, mi lesz később? Nagyon megkönnyebbültem, amikor vége lett. Aztán egy évre rá újra jelentkezett – vagyis csak majdnem. Olyan volt, mintha mindjárt ugyanazt a ritmuszavart produkálná, de aztán mégse. Ez a jelenség a szédülős félelmemnél is így zajlott. Elindult arrafelé, ijesztő volt, mert úgy tűnt, hogy egyre rosszabb lesz – aztán megállt. Alaposan megviselt, és percekig tartott, míg megnyugodtam. Nálunk a családban senkinek sem volt szívbetegsége vagy infarktusa. Gondolom, ha lett volna, még nehezebben kezeltem volna ezeket a támadásokat, mert arra gondoltam volna, hogy itt van a rokonságban, hajlamos vagyok rá, és most engem is elért.
A szédülés egy pánikbetegség maradványa volt. A pánikbetegséget okozhatja: sokáig tartó stressz, hirtelen tragédia, önmagadtól vagy mástól eredő gyötrés, illetve fel nem dolgozott gyász is. Nem vagyok a téma szakértője, csak ilyeneket láttam a környezetemben. Elvékonyodik a lélek természetes védőrétege, jön a rettegés és a halálfélelem. Szedd össze magad – mondják, de pont az roskadt össze, amivel – ha nem gyengülsz így le – mozgósítod az akaratodat, kiiktatod az érzést, leállítod azt a gondolatot. Ilyenkor azonban: bumm!! és már rajtad is van, és úgy tűnik, nincs, ami megállíthatná. Aztán valahogy elmúlik.
Nekem a munkahelyi stressz hozta ki, és úgy jelentkezett, hogy rögtön meghalok. Volt, hogy ki se mertem lépni a lakásból.
Nyugodtabb életmódra váltottam, és szép lassan „felszívódott”. A szédülés viszont megmaradt belőle. Állok a metrón, egyre erősebb, nézem, hogy ki fog majd feltámogatni, ha elájulok. Ennél is az ijesztgetés, a nyugtalanítás. Soha nem ájultam el, de nagy erőkkel elindult abba az irányba.
Az azonosíthatatlan félelem pedig időnként jelentkezett, télen, borús időben, hosszú hétvégi délutánokon különösen. Nem tudom, mi okozta, de nagyon rossz volt az is. A baj az volt, hogy hozzászoktam ezekhez a félelmekhez, és akárhogy küzdöttem ellenük, egy idő után visszatértek. Egészen addig, míg meg nem érkezett a felismerés és a megoldás.
Több ige is segített. Az első a János 10,10, hogy Jézus azért jött, hogy életem legyen. Azt mondtam magamnak, hogy a félelem életellenes. Lukács 1,74-ben Zakariás is erről beszélt: félelem nélkül szolgáljuk Istenünket. A 2Timóteus 1,7 pedig világosan fogalmaz: „nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”
Erő, nem pedig ernyedtség, lebénulás, elgyengülés a félelemtől. Szeretet, hogy biztonságban vagyok. Józanság, amivel átgondolom a helyzetemet: „Meggondolás őrködik feletted, értelem őriz téged…” (Példabeszédek 2,11; KG)
Kiterjeszteni a tudatos gondolkodást egész napra. Így egyre kevesebb gondolati rés marad, ahol belőhetnék a félelem nyilát. Ezek az igék (és sok más) adták az elméleti alapot, és általuk támogatva hozzáláttam a cselekvéshez. Amikor legközelebb jelentkezett az egyik félelem, közöltem vele (és én is tudatosítottam), hogy ő egy érzés, amit soha többet nem akarok érezni, megszüntetem az életemben, kitessékelem onnan. Az objektív helyzet lehet, hogy nyugtalanító önmagában, de a félelem érzését nem fogadom el, hanem el-, illetve kiutasítom a lelkemből, a gondolataimból, az érzéseimből.
Mert a félelem egy érzés, amit le lehet állítani.
Meglepően könnyen ment. Aztán legközelebb megint, majd minden alkalommal, amikor jelentkezett. A szívemnél olyan furcsa – nem fogadom el a félelmet. Leállítom. Mint a három ifjú anno, akik a lehetséges halál veszélyében sem engedtek a bálványimádásnak. Lehet, hogy baj lesz, de akkor sem engedem a félelmet testet ölteni. Egészen hamar mindhárom félelem megértette, hogy nem maradhatnak bennem. Ha jönnek, akkor nemet mondok, ajtót mutatok nekik. Persze aki benne van egy pánikbetegségben, annak ez nehezebb, de meggyengült akaraterővel is lehet halkan nemet mondani a félelemnek. Azt a félelmet is félre kellett tennem, hogy mivel megerősödtem a félelem elutasításával, így Isten ezeknél is borzasztóbb helyzeteket enged majd meg, mert többet bírok már el. Nem így van, ő örül velem együtt, hogy szabad vagyok ezektől a gyötrő érzésektől. Remélem, sikerült érthető módon leírnom a folyamatot. Persze Isten segítségében bízom, hogy ad erőt és bátorságot a későbbiekben is nemet mondani a félelem jelentkezéseinél.
Lehet olyan kitett érzésünk, mint amilyen helyzete volt a Níluson Mózesnek, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, sodorhat a víz, jöhet krokodil is. Az égből viszont figyeltek rá.
A bajok, problémák azt sugallhatják, hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Ám ahogy arról a három hónapos kisgyermekről gondoskodott Isten, úgy rólunk is fog. Évek gyötrődése után annyira egyszerű lett a megoldás, hogy alig hiszem el. Hogy elmegy a félelem, ha azt mondom neki. Isten életet adna nekem, így a félelem illegitim. Én meg ennek megfelelően nem engedem hatni. Ugyanaz a helyzet, csak nincs benne a félelem. És érdekes, hogy azóta ritkábban jelentkeznek a testi panaszok is. Amelyekből soha nem lett komoly baj, csak ijesztgetés.
Az igék alapján arról győződtem meg, hogy Isten nem akarja, hogy féljek. Ez segített, hogy akcióba lépjek. Az egész felismerés is az ő szeretetteljes gondoskodásának köszönhető.
Zárásként egy csoda szép ige: „A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár…” (1János 4,18) Ebben mi magunk is partnerek lehetünk a hitünkkel, mert „az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik” (Dániel 11,32; KG). Isten jó és jót akar nekünk.
