Az egyik legfontosabb üzenet az volt, hogy van a kezünkben sok olyan tény, amit tudunk, és ha alkalmazzuk, sokat tehetünk a mások és a magunk egészségéért.
Azóta eltelt majdnem két hónap, és látjuk most már, hogy sok tervünk álom marad egyelőre, amelyek között lehet, „csendes luxus” lenne a balatonföldvári szokásos családi nyaralásunk, de a még olyan alapvető emberi szükségleteink is akadályokba ütköznek, mint például megölelni a messze lakó, idősebb családtagjainkat. Vagy olyan egyszerű igények, hogy beüljünk egy kávézóba találkozni a barátainkkal, vagy elmenni egy jót énekelni az imaházunkba.
Nem szégyen bevallani, hogy erre nem voltunk felkészülve, és igaz, „erős nők” vagyunk, de ennek ellenére nagyon el tudunk fáradni, és akár a csüggedés is erőt vehet rajtunk.
Nemrég olvastam egy cikket egy pszichológus tollából, aki elismeri, hogy egy bizonyos ponton még számára is nagyon nehéz jelenleg a saját maga által adott tanácsokat betartani, sőt, inkább elvonul és sír egyet bátran, hogy ami fájdalmas, azt el tudja viselni: pedig még van állása, mindenki egészséges és mindenük megvan. Igazat tudtam adni, én is így érzem.
Nekünk nagyon különleges volt a március hónap, mivel a férjem, aki lelkész (dr. Mészáros Kálmán), a Szentföldre utazott egy zarándokcsoporttal, és a 11 éves fiunk is vele tartott. Pont a kinti útjuk kellős közepén történtek a határlezárások, és az utolsó repülők egyikével tudtak csak hazatérni Magyarországra. Ezt követően rögtön két hét „piros papíros” hatósági karanténban volt részünk. Isten megőrizte őket az utazás alatt és azután is, nem lettek betegek.
Mégis, felfordította a mi életünket is a jelenlegi járványhelyzet.
Mivel három gyermekünk van, az otthoni oktatásukat is koordinálni kellett, valamint a saját munkámat is itthonról végzem. Olyan „mindent szeretek megoldani”-típusú nő vagyok, szeretem is, ha folyamatosan zajlik az élet körülöttem. Mégis a COVID okozta helyzet egy olyan mentális megterhelést is jelentett a sokrétű egyéb terhelés mellett, hogy eljutottam egy olyan pontra, amikor úgy éreztem, 7 hét karantén után most már tényleg alig bírom. Mindennap könyörögtem és kértem Isten segítségét. Egy estén, amikor megint éreztem a terhek okozta lelki nyomást, egyszer csak egy hang szólalt meg belül, mint egy határozott kérés:
„Add át nekem!” Isten hangja volt, és bármire is gondoltam ezután, a sok megoldandó feladatra, újra hallottam: „Add át nekem! – Nem neked kell megoldanod!” – mondta Isten.
– De ha én nem dolgozom rajta, hogyan oldódik meg? – kérdeztem.
– Dolgozz, de a munka, a gyerekek, a háztartás gondját add át nekem! – mondta Isten. De nemcsak a félelmekre, hanem az álmokra is, amik most nem valósulhatnak meg: „A terveid, a vágyaid, amiket elvett ez a vírus, vagy bármi más az életedben, add át nekem!” – kérte Isten.
Nagyon érdekes volt nekem ez a felismerés, és lehet, ez szinte „közhely” a keresztények számára, hogy tegyük le a terheink Isten kezébe, de nekem ott és azóta is olyan erős üzenet, ami nagy hatást gyakorol rám. Felszabadulást adott, ezért megosztom veletek is. Mert megnyugodhatunk, hogy Isten tudja, mi történik velünk, és segít a hétköznapi gondjainkban.
Ez nekem most a legnagyobb megtapasztalás, Isten gondviselése. Ha azt éreznénk, a mi kezünk gyengül, új erőt tud adni annak tudata, hogy Isten KEZÉBEN ott van az életünk, az egész helyzet!
Mészárosné dr. Seres Leila
