A férjem a minap mesélte, hogy biztonságtechnikával foglalkozó cégükhöz „biztonságtechnikai hadmérnök” diplomával új munkaerők érkeztek, akik a gyakorlatban a legalapvetőbb – kapcsolót bekötni, kamerát felszerelni – részmunka elvégzésére sem alkalmasak, egy komplexebb munkafolyamatot nem tudnak/nem akarnak átlátni, a saját munkájukat képtelenek szervezni.
Egy érzés motoszkál bennem, feszít, melyet kissé félve írok le a mai, „píszi”-skedő világban, de most megteszem: elképesztő a „tudás mint érték” intézményi szintű lebutítása, megdöbbentő, hogy ma – sokszor gazdasági érdekek mentén, megfelelő kompetenciák egyértelmű hiányában – akár határövezeti intelligenciahányadossal is lehet gimnáziumi érettségihez vagy egyetemi diplomához jutni. Mindez azt is bizonyítja, hogy olyan fiatalokat képzünk – sokszor közpénzből –, akik esetében a megszerzett tudás birtokosaként annak alkalmazására alig látok esélyt.
A felsőoktatás, illetve maga az oktatás eltávolodott a munkaerőpiac kiszolgálásának igényétől. A munka világában az rúg eredményesen labdába, aki valódi, használható tudással rendelkezik. Ez sokszor nem egyezik azzal, hogy kinek van „papírja” is a tudásáról. Tanítunk valamit, aminek nincs köze sem a való élethez, sem pedig a valódi értelmiséggé neveléshez. Bemagoltatunk dolgokat, tudásszigeteket oktatunk, jegyzetelünk, ülünk éveket a padban, eltöltjük az időt.
Amit most nyújtunk, átadható egy jegyzetben. Becsapjuk a gyereket, becsapjuk a szülőt, becsapjuk saját magunkat.
Mondom mindezt úgy, hogy egy inkluzív, többnyire sajátos nevelési igényű gyermekeket fogadó intézmény igazgatójaként maximálisan támogató, segítő attitűd jellemez. Mégis azt gondolom, vannak határok; azzal, hogy egy határesetes gyermeket egyetemi diplomához juttatunk, vajon segítünk neki, vajon teszünk az értelmiség neveléséhez, vajon boldogabb élethez juttatjuk az érintetteket? Természetesen a kérdések költőiek, kisarkítottak, megválaszolásukra nem is vállalkozhatok, de mégis rámutatnak számos olyan pontra, amelyen érdemes elgondolkodnunk.
Honnan eredeztethetők ezek a diszfunkcionális minták, illetve ha mindez negatív – és véleményem szerint az –, akkor mit rontunk el?
A munkaképtelen generáció kialakításának receptje a következő:
- Végy 30 gyermeket, helyezd el őket egy teremben!
- Heti 40 órás munkarendben ültesd őket le!
- Tanítsd őket ugyanazokkal a módszerekkel, mint 20 éve!
- Összefüggések megláttatása, megélés helyett tanítsd nekik a tankönyvet!
- Ne a kreativitást, lényeglátást, hanem a bemagolható ismeretek visszaadását díjazd!
- Gyengítsd el a családokat, sőt be se engedd az iskolába!
- Legalizáld a „kiskirályok” létezését, engedd, hogy a gyermek irányítsa a szülőket!
- Képezz nagy számban „elméleti” szakembereket!
- Sajátos nevelési igényű gyereknek adj heti 10 óra fejlesztést!
- Beszélj sokat az órán, a gyerek csak hallgatóság legyen!
- Ne foglalkozz az egyéniségekkel, a legjobb, aki befér a kockádba!
- Ne szervezz projekteket, illetve iskolai programokat, az a család dolga!
Csak a nap indult, és… már este 6 óra van. Alig érkezett meg a hétfő, és… már péntek van… és már vége a hónapnak… és mindjárt vége az évnek… és már 10, 20, 30 éve tanítunk egy kátyúkat folyamatosan betömő rendszerben. Változnánk, változtatnánk, de… a rendszer… a bátortalanság… a kényelem… és még ki tudja, mennyi minden tart vissza bennünket, pedig nem érezzük jól magunkat a bőrünkben… hiszen sokan látjuk, hogy amit csinálunk – még ha az írásvetítőt lecseréltük is projektorra – nem vezet sehova. Látszatintézkedéseink dogmákká váltak.
Az emberi agy évmilliók óta fejlődik, de a történelem folyamán még sohasem kellett olyan hatalmas mennyiségű információt feldolgoznia, mint amit a mai kor elvár. A tudás felfoghatatlan sebességgel újra meg újra megsokszorozódik a világban, így olyan szakmákra kell felkészíteni a gyermekeket, melyek még meg sem születtek.
Egyre kevésbé lehet a tudás tartalmi körülhatárolásával, a tartalom jellemzésével megadni, hogy mi számít értéknek. A látszólag óriási tudástorony, amit beépítünk a fiatalokba, lassan leomlik, hiszen ami összetartsa, hiányzik.
De mégis mi ez, amiben egyre nagyobb hiányosságaink vannak?
Véleményem szerint hiányzik a tapasztaláson, gyakorlati megközelítésen alapuló oktatás, a tudástranszfer, a kritikai gondolkodásra nevelés, a rugalmasság mint alapkészség kialakítása, a problémamegoldó képesség fejlődésének támogatása, az együttműködés, és végül, de nem utolsósorban a felelősség.
Mit tehetünk? Bátorodjunk! Nem receptet kínálok, csak egy utat, egy gondolatébresztő kalandot:
…adj magadból olyasmiket, amik az életemet megkönnyítik!…
…hogy szeressek iskolába menni, mert ott mindennap valami izgalmas kaland vár rám… hogy kipróbálhassam magam sokféle dologban… hogy felfedezhessem a világot… hogy kitalálhassam a hogyant… hogy higgyenek bennem… hogy dicsérjenek meg… hogy lássák, miben vagyok jó és miben szorulok segítségre… hogy olyat és úgy tanuljak, ahogy értem, megértem… hogy legyenek esélyeim… hogy emberbarát környezet vegyen körül… hogy olyat is meglássanak bennem, amit én sem tudok magamról… hogy keressék meg bennem a leget, mert mindenkiben van leg… hogy sok és sokféle időt töltsünk együtt… hogy a szüleim is részesei lehessenek iskolai élményeimnek…
Olyan iskolarendszer jelenik meg előttem, ahol nem színt tesznek a szürkébe, hanem ahol minden színes. Örülnek, hogy minden gyerek más. Úgy szeretik őket, amilyenek. Ahol egészséges az értékelés, az önértékelés. Ahol nem mondanak le senkiről, mert tudják, hogy dolguk van minden emberpalántával. Ahol hidat építenek, nem falat.
Törjük fel a régi, foltos, kátyús aszfaltot, és építsünk újat!
Kezdjük az elején! Dobjuk ki a tanítási órákat, szervezzünk projektfoglalkozásokat!
Hiszem, hogy minden „tantárgyat” izgalmassá lehet tenni, ha kilép végre a pedagógustársadalom a didaktikus korlátokból. A világ tele van izgalmakkal! Ha ezt szeretnénk megosztani a gyerekekkel, felfedeztetni velük – adózási formák, háztartásvezetés, kapcsolatok dinamikájának megismerése stb. –, mennyivel hasznosabb, mint számtalan másodfokú egyenletet elvégeztetni vagy bemagoltatni, majd jegyért „visszaböfögtetni” például Ady életrajzát, amit két kattintással elérünk a világhálón.
A pedagógus mentor lehet az új rendszerben, aki személyre szabott kérdéseket tesz fel, segít, megfelelő feladatokat ad, kíséri a gyermeket az önmegismerés, önmegvalósítás útján. Nem tananyagot ad le a „katedráról”.
Iktassuk ki a pedagógus-diák hierarchiát! A pedagógus helye a diákok között van, nem előttük.
Rengeteg olyan pedagógus van a pályán, aki jó úton járna, ha megtanulná elengedni a saját és a társadalom korlátait.
A lelkesedés, a gyerekek szeretete nem elég. Mert ugyebár ő maga is ebben a keretes rendszerben nevelkedett, ahol elhitették vele, hogy ez a jó, a helyes. Lehet, hogy akkor tényleg jó is volt. Ma már működésképtelen. A világra nyitott, életképes, boldog felnőtteket csak olyan pedagógus tud nevelni, aki jól érzi magát a saját bőrében, aki képes meglátni a közvetlen és a tágabb környezete szépségeit, aki hisz, aki használható kompetenciákat akar fejleszteni, nem értelmetlen lexikai tudást vár el, aki mer kérdezni, megkérdőjelezni. Exponenciálisan nő az a tudásmennyiség, amit meg kellene tanítani, ám ebben okosan kell tudni súlyozni, és tökéletesen kell tudni a hogyan, a kinek, a miért kérdésekre a választ.
A művészeti nevelés szabad önkifejezés! Nem a mostani, „begyepesedett”, „megtanítalak hangszeren játszani” módszerrel, hanem izgalmas megélésekkel, élményekkel, ahol a cél nem a produktum, hanem a folyamat, ahogy A pontból B-be, majd C-be majd Zs-be jut a gyerek. Közben elkerülhetetlen, hogy megjelenjenek a szebbnél szebb produktumok is, önmaguktól! – mind-mind nélkülözhetetlen eszköze a felnövekvő, gondolkodó generáció nevelésének, oktatásának.
Kevesebb kötött óra, több és hosszabb tartalmas szünet! A gyerek válogathat a felkínált foglalatosságok között, vagy csak egyszerűen udvarolhat a kiszemeltnek, csigát, gilisztát gyűjthet az iskola kertjében, vagy sportolhat, beszélgethet.
Az emberbarát helyszínek egy emberi iskolában! Például valódi könyvtárszoba, nem könyvtárbüdi, unalmas könyvekkel, szakadt, ódivatú, merev arcú könyvtárossal – bocsánat, ilyen emlékeim vannak –, hanem egy hangulatos helyszín, ahová jólesik bemenni. Nem kényszerítve beküldeni a gyerekeket! Zeneszoba, művészeti szoba, logikai szoba, digitális tartalmak elérése, melyek segítségével a gyerekek csak úgy repülnének a suliba!
A legfontosabb cél, hogy a ránk bízott kis életeket a boldogság felé vezessük! Az az ember boldog, aki értelmes célokat képes találni, aki a társadalom hasznos tagjává tud válni. Ehhez használható tudást, emberi értékeket kell közvetítenünk, máskülönben az egész iskolarendszerünk is értéktelen, céltévesztett lesz; nem lesz, aki bekösse a kapcsolót, felszerelje a kamerát, vagy akár képes lenne megszervezni saját életét.