Felettébb érdekes dolognak tartottam, mert Békés megyében nem láttam efféle szokást, Erdélyben pedig csak vasárnap délután ültek ki a nagyszüleim kicsit beszélgetni és közben megnézni a fiatalságot. Itt azonban kicsitől nagyig, délelőtt vagy délután, mindig volt idejük üldögélni.
Előttünk is volt egy lóca, csak az volt a baj vele, hogy déltől egészen estig sütötte a nap, és ezért nem volt kellemes üldögélni rajta. Azonban volt egy jó tulajdonsága a háznak! A kút, amely a házhoz tartozott, utcakút volt, tehát bárki vihetett belőle friss vizet.
Mindenkinek volt saját kútja is, de amikor főzni akartak valamit, a mi kutunkhoz jöttek vizet meríteni.
Azt mondták, azért, mert sokkal lágyabb és finomabb, mint az övék, inkább ebből főznek. Sokféle ember megfordult a kútnál, volt közöttük fiatal, energikus, tinédzser, idősebb, gazdagabb és szegényebb. Mindannyian ugyanazért az egyért jöttek: friss vízért. Volt köztük egy asszony, akit a többiek úgy mutattak be nekem, hogy ő Irén!
Irén életkorát nem lehetett megállapítani, mert hát sajnos „megitta” (kárpátaljai kifejezés a részeges emberre), és az arca annyira megváltozott a sok alkoholtól, hogy nem tudtam megállapítani, hány éves is lehet. Láttam a többiek szemében a megvetést, amikor megjelent, s nekem ez már elég volt arra, hogy felkeltse az érdeklődésemet.
Figyeltem, mikor jön a kútra vízért, és olyankor lementem hozzá beszélgetni, vagy megmerítettem neki a vödröt. Alacsony asszonyka volt, jellegzetes csoszogó járással. Szerettem vele beszélgetni, olyan jópofa beszéde volt, szinte nevetve mondta, amit mondani akart. Most visszagondolva rá mindig mosolygott, amikor meglátott.
Bizonyára szép is lehetett hajdanán, de ennek már nyoma sem látszott.
Ruhája mindig koszos volt, szinte földig ért, és télen-nyáron gumicsizmában járt. Ilyen volt kívülről Irén. Hogy miért adta italnak a fejét, senki sem tudta. Hogy mi lakott a lelkében, senki sem sejthette, mert nem is akarta senki sem közel engedni magához.
Egyik délelőtt én is kiültem a lócára sziesztázni, de kivételesen nem volt senki az utcán. Ennek még örültem is, mert arra gondoltam, hogy imádkozni fogok az utcabeli emberekért. Leültem és élveztem a napsugarakat, és becsukva a szemem imádkozni kezdtem. Mondtam az Úrnak, hogy mennyire szeretném, ha a fiatal anyukák a szomszédból eljönnének a gyülekezetbe, s felsoroltam mindenkit, akivel már megismerkedtem és jó kapcsolatba kerültem. Gondoltam, a jó kapcsolat révén majd el fognak jönni. Ó, milyen nagyon szerettem volna, ha tényleg megtérnek és járnak majd az imaházba.
Ahogy ott ültem és ezen gondolkodtam, a Szentlélek is elkezdett beszélgetni velem!
– Irént meg sem említetted! Rajta ne könyörüljek meg? – kérdezte szelíd hangon.
– Hát nem vagyok biztos benne, Uram, hogy Irén eljönne. Vagy mit mondanának a többiek? – vetettem fel.
– Én őt is meg akarom menteni, meg a hozzá hasonlókat, azokat, akiket te magad is ismersz már. Nekik is szükségük van arra, hogy hallják az evangéliumot – mondta a Szentlélek.
Eszembe jutott az összes többi Irénhez hasonló ember, akiket valóban ismertem, s elszégyelltem magam, hogy rájuk nem is gondoltam. Csak a gazdagokra és az előkelőkre. Hát nem azt mondja Jézus is, hogy a betegeknek van szükségük orvosra? Akik tényleg annak érzik magukat, és be is látják? Ahogy a Szentlélek mindezt megértette velem, azt feleltem:
– Bocsáss meg, Uram! Legyen úgy, ahogy akarod! A szívem nyitva az elesettek, a szegények, az alkoholisták iránt.
Érdekes jelenségnek lettünk tanúi a gyülekezetben ezután. Anélkül, hogy nagyon hívtuk volna őket, elkezdtek járni ezek a szerencsétlen sorsú emberek. Az Úr tudta jól, hogy nekik nagyon kevés idejük van már hátra. Mi akkor nem tudtuk, de most visszanézve látom, hogy pár éven belül mind meghaltak.
Hallaniuk kellett az evangéliumot, hogy tudjanak választani. Egy biztosan elfogadta.
Féltem, hogy a gyülekezet hogyan fogadja majd őket, mert hát rendesen ki kellett szellőztetni az imaházat utánuk, de hála az Úrnak, senkinek nem volt kifogása.
Irént nem sokkal ezután elvitték Csikósra (kárpátaljai elvonó), s mi hoztuk haza, amikor jobban lett, mert nem volt, ki érte menjen. Hálás volt érte! Egy darabig tiszta volt, de pár év múlva aztán mégis meghalt.
Nem tért meg, de rajta keresztül egy nagyon fontos leckét tanított meg nekem az Úr!
Az Örömhír mindenkinek szól!
„Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek.” (Máté 5,31–32)
Fotók: unsplash.com
