Az ’el nem ismert szuperhőstől’ az ’emberig’…

Elolvasási idő: 13 perc
Elolvasási idő: 13 perc
A cím így folytatódik: avagy mire tanította meg a digitális oktatás a gyakorló pedagógust

2020. március 13-a, 21 óra 15 perc. Minden család feszülten figyeli a köztévé képkockáit. A miniszterelnök bejelenti, hogy a koronavírus terjedésének megakadályozása érdekében hétfőtől bezárnak a bölcsődék, az óvodák és az iskolák. Az iskolákban bevezetésre kerül: a digitális munkarend.

Helyzetismertetés iskolánk honlapján

A pedagógus mint el nem ismert szuperhős…

Nem lepődtem meg, hiszen folyamatosan nyomon követtem a világ eseményeit.

A bejelentés után azonnal csörgött a telefonom, záporoztak az e-mailek és az üzenetek a kollégáktól. Iskolánk vezetője részletes tájékoztatást küldött a szülőknek, hétfőre válságstábot állított fel. A hétvége azzal telt, hogy mi, pedagógusok egymásnak küldözgettünk oldalakat, feladatokat és csoportokat, amelyekből folyamatosan ötleteket meríthettünk.

Picit mindenkin a tanácstalanság lett úrrá… Csányi Vilmos szavai jutottak eszembe: „Minden megismerési folyamat homályos pontokon, félreértéseken, kerülőkön át jut el a céljához.” Tudtam, éreztem, hogy valahogy ezt a helyzetet is meg fogjuk oldani.

Hétfőn már szinte állandó kapcsolatban voltam a szülőkkel, akik kétségbeestek, összeomlottak és féltek, hogyan fognak boldogulni az online térben. (Érthető.) Ők, akik közül sokan egyáltalán nem értenek a számítógépekhez és a különböző online felületekhez sem.

És természetesen a családok mellett az idősebb kollégákat is támogatni kellett, hiszen számukra is ismeretlen volt ez a virtuális rendszer.

Én mint pedagógus egyetlen megoldást tehettem: segítek átvészelni ezt az időszakot, és a lehető legoptimálisabb megoldást igyekszem kidolgozni. Minden nehéz helyzetben motivál Caroline Leaf gondolata: „A tanárok el nem ismert harcosok, akik gyakran hatalmas problémákkal szembesülnek.”

Mit hallottál a koronavírusról? – tanítványom munkája

A pedagógus mint káoszkoordinátor…

Villámgyorsan létrejöttek a virtuális osztálytermek. Az oktatás kezdetben elég „fapadosra” sikerült: a pedagógus felrakta a feladatokat a megadott tantárgyhoz, és a tanuló – legtöbbször a szülő segítségével – megoldotta, majd visszaküldte azokat. Már az első héten láttam, hogy ez hosszú távon nem lesz megoldás. Nem kielégítő sem a tanulóknak, sem pedig a szülőknek, és emellett roppant élettelen az egész. Tudtam, itt az ideje egy paradigmaváltásnak. Ezért minden tanulót felvettem egy könnyen kezelhető, online kommunikációs platformra. Nem volt ez annyira egyszerű, mint ahogy azt először gondoltam, hiszen – mint ezt már említettem – voltak olyan szülők, akik egyáltalán nem ismerték ezeket a szolgáltatásokat. Sokszor több órába telt, mire sikerült egyáltalán egy fiókot létrehozni és ismerősként felvenni engem az online felületen. De próbálkoztunk, és nem adtuk fel. Most a szülő a gyermekével együtt tanulja meg az informatika és az internet alapjait.

Én napló(részlet). Megjegyzés: A gyerekek iskolánkban mindennap vezették a naplójukat, melyben megörökítették a velük történteket, leírhatták nehézségeiket, örömüket

 

Az első online órám nem a tananyagról szólt. Abból állt, hogy a gyermekeket próbáltam megnyugtatni, és igyekeztem minden kérdésükre választ adni. Küldetéstudatomnak éreztem, hogy nyíltan és őszintén beszélgessek velük a kialakult helyzetről, mert ezzel tudok nekik támaszt nyújtani és szorongásaikon enyhíteni. Vekerdy Tamás is hasonlóan vélekedett az őszinteségről: „Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkíméljük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt »tudja«, amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzetáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen a kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt.”

A pedagógus mint barát…

Szép lassan megismerkedtek a tanulók a virtuális térrel. Szerintem nekik könnyebben is ment az akklimatizálódás folyamata, mint a felnőtteknek. Beszélgettünk és próbáltuk közösen kialakítani a megfelelő tanulási formát. Mindennap 9 órától napi 3-4 órában beszélgettünk és tanultunk közösen a gyermekekkel.

Ekkor jött a következő leküzdhetetlennek tűnő, újabb akadály: bizonyos tanulói létszám fölött nem működött az eddig használt felület. Nem hallottak a gyerekek egymás kommunikációjából semmit, megszakadt a kapcsolat stb. Tudtam, van egy olyan alkalmazás, ami angol nyelvű és remek. Igen ám, de ha egy egyszerűbb alkalmazás több óra beállításba telt, akkor mire számíthatok egy idegen nyelvű, nehezebben kezelhető program alkalmazása során?

Nem adtam fel. Volt, hogy kivetítőn keresztül este 11 órakor is magyaráztam részletesen a szülőnek, hogy mire kattintson, hol találja, amit keres. Éjjel-nappal telefonáltam; volt feszültség, sírás, reményvesztettség, de együtt küzdöttünk tovább.

Következő hét hétfőjén megkezdtük az új online felület használatát. Ekkor is akadtak gondok: eltűnt a mikrofon, problémás a kép… stb. Megoldottuk. Kedden reggel már minden tanuló ült a gép előtt és tanult. Elkezdték ők kezelni a felületet, egyre profibbá váltak, pedig csak 8-9 évesek.

A pedagógus mint támasz…

Azt gondolnánk, hogy itt véget is érhet ez a történet, de sajnos jöttek az újabb nehézségek. Betekintést nyerhettem a tanulók mindennapi életébe, ami engem rengeteg dologra megtanított. Láthattam, milyenek körülmények között élnek, mivel kell megküzdeniük a családoknak, és milyen nehézségeik vannak a gyermekeknek. Itt bizony a játszmák hamar kiderültek, az álarcok lehullottak. Megtapasztaltam, hogy vannak szülők, akik a gyermekük által irányítva vannak. Egészen extrém helyzetek alakultak ki. Ilyen például az, hogy a szülő azt gondolta, úgy tud a legjobban segíteni gyermekének a tanulásban, ha hangosan bekiabálja az általam feltett kérdésre a választ. (A szolidabbak csak súgtak.)

Egy mód volt a folytatásra: a szülőkkel közösen ki kell alakítanunk egy olyan teret, ahol a tanuló nyugodt körülmények között lehet egyedül, és nem zökkenti ki őt a körülötte folyamatosan nyüzsgő élet. Éppen elég neki ahhoz alkalmazkodni, hogy otthon kell tanulnia!

Teltek a hetek. Egyre feszültebbek lettek a szülők és ezáltal a tanulók is. Számomra fontos volt, hogy jó állapotban „kapjam vissza” a tanulóimat. Mindazt, amit eddig elértem velük, nem akartam úgymond veszni hagyni. Én egy olyan iskolában tanítok, ahol tanulóim többsége sajátos nevelési igényű, így számukra igen fontos a biztonság és a kiszámíthatóság.

A pedagógus mint coach…

Elindítottam a rendszeres, heti 3 alkalommal történő online beszélgetéseket szülőkkel és tanulókkal egyaránt. Ezek természetesen az online órák után valósultak meg, így ezekben az időszakokban maximum egy pohár víz elfogyasztására volt időm. Sokat segítettek ezek az alkalmak. Akadtak tanulók, akiknek egészen egyszerűen csak egy kis beszélgetés hiányzott. Mégis főleg a szülőknek volt erre igazán nagy szükségük. Helye volt annak, hogy valaki meghallgassa és támogassa őket.

Egyik alkalommal úgy éreztem, hogy gondolataimat az összes szülőnek szeretném elmondani, így rendkívüli szülői értekezletet tartottunk, természetesen online formában. 6 hét után éreztem, hogy minden igyekezetem ellenére még mindig nem tudok bizonyos helyzeteket megoldani, így arra jutottam, hogy ezt megosztom a szülőkkel.

A pedagógus mint céltábla…

Volt, hogy nehezményezték a tanítási stílust, az óra témáját vagy éppen azt, miért van „szigor” az órákon. Úgy éreztem, hogy itt az idő ezeket a helyzeteket tisztázni. Tudtam, hogy ez nem rólam szól, hanem róluk és a saját belső frusztrációjukról; már kezdenek elfáradni.

A pedagógus mint varázsló…

Igyekeztem megértetni a szülőkkel helyzeteket. Fontos volt számomra, hogy belássák, nem vagyok varázsló! Ne úgy képzeljék el az iskolai tevékenységemet, hogy amikor megérkeznek a gyermekek az iskolába, én suhintok egyet a varázspálcámmal, és minden tanuló azt teszi, amit mondok.

El kellett magyaráznom, hogy a nevelés egy nagyon nehéz terep, ahol bizony meg kell tanítani a gyermekeket a szabályokra, megértetni velük, hogy a szabályok be nem tartásának következményei vannak, és mindig következetesen kell fellépni. Hiszen a gyermek ettől fogja biztonságban érezni magát. Meg kell tanítani azt, hogy minden ember a hibáiból tanul, és hibázni kell ahhoz, hogy tapasztalatokat szerezzen!

A rendkívüli szülői beszélgetés két és fél órán át tartott. A szülők meséltek, tapasztalatokat cseréltek és ötleteltünk.

Énnapló (részlet)

A pedagógus mint családsegítő…

Ismét tanultam tehát az online tanítás során, hiszen egyrészt nagyon jó volt azt látni, hogy a legtöbb szülőnek már a saját gyermeke állította be az online kommunikációs felületet, másrészt rájöttem, hogy erre a szülőknek igen is szükségük van. Egy hónapban egyszer a szülőknek is jár 2 óra, amikor meghallgatjuk őket és ők is meghallgatják egymást. Szinte úgy működik ez, mint egy önsegítő csoport. Így megszerveztük a havi rendszerességű, online szülői beszélgetéseket, amit biztosan fogunk tartani a jövőben is, így online formában.

A tanulók egyre ügyesebben sajátítottak el ismereteket a virtuális térben, olyan volt, mint az iskolában, annyi különbséggel, hogy most kicsi képkockákról nézhettük egymást. Kezdtek a tanulók megnyugodni. Úgy éreztem, a szülőkön sincs már annyi teher, mint a digitális munkarend bevezető időszakában, ezért ők is egyre kiegyensúlyozottabbá váltak. A tanulók online tanítási órák keretei közt sajátították el az összes általam tanított tantárgyat, sőt, hálával tartozom kollégáimnak, mert ők is online angol-, ének-zene és bibliaismeret-órákat tartottak.

Úgy éreztem, sokkal jobban tudok fókuszálni az egyénre, a beszélgetésekre, a mindennapi kérdésekre, az érzelmi megsegítésekre, mint a tananyagra. Most a diákoknak erre volt szükségük!

Létrehoztam a tanulóknak egy beszélgetős fórumot, ahol felhívhatják egymást és beszélgethetnek. Én ezt nem szándékoztam ellenőrizni, hiszen a diákoknak is szükségük van a privát térre. Azt azonban látom, hogy napi szinten indítják a hívásokat, beszélgetnek, mesélnek egymásnak.

Életvitelórákon olyan feladatokat adtam a diákjaimnak, amelyek segítségével az otthoni házimunkát játékos formában elsajátíthatják, ezzel is segítve szüleiket. Például tanulják meg a mosógép használatát, készítsenek reggelit a családnak, vagy ültessenek virágokat. Élvezték ezeket a feladatokat, és fantasztikus videókat küldtek nekem el. Közülük sokan még az iskola honlapjára is felkerültek.

Énnapló (részlet)

A pedagógus mint ember…

Persze, azért természetesen hátránya is van a digitális formának. Nekem nagyon hiányoznak a csoport-, illetve a páros munkák, nem beszélve a sok szabad játékról.

Összegezve a digitális oktatásról szerzett tapasztalataimat: háromszor annyit dolgoztam, mint előtte, nagyon sokat kaptam és tanultam belőle. Úgy érzem, – paradox módon – sokkal közelebb kerültem a tanulókhoz és ezáltal a családjukhoz is, mint a hagyományos keretek közt. Az új nézőpont saját tevékenységem szempontjából is hozadékkal járt: egyértelműen látom azt, hogy egy tanító feladatköre a XXI. században mennyivel komplexebb, mint oktatás, tudásátadás. A pedagógusszerep immáron igen szerteágazó, összetett alszerepekre bontható; a tanárnak ma – a kompetenciahatárok megtartásával – szinte polihisztornak kell ahhoz lennie, hogy eredményt érjen el, hatni tudjon.

Azt gondolom, hogy továbbra sem az az iskola és a pedagógus elsődleges feladata, hogy rengeteg tanulnivalóval, beláthatatlan tudásanyaggal árassza el a tanulókat, hanem úgy neveljen, hogy a gyermekek értékes, tiszta szívű, boldog felnőttekké váljanak.

Ahogy Anne Frank is fogalmaz: „Mindig marad valami szép, a természet, a napsugár, a gondolat szabadsága, amikért élni érdemes. Erre kell felfigyelni, akkor újra magunkra és Istenre találunk, és meglesz a lelki nyugalmunk. És aki maga boldog, az másokat is boldogít. Akiben bátorság van és önbizalom, az nem pusztul el a bajban.”

Biblia legóból

Piller Barbara
a Pannonhalmi Béla Baptista Általános Iskola tanítója

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp