Honnan ered az apák napja?
Az USA-ban 1909-ben tisztelegtek először az apák előtt. Akkor egy bizonyos Mrs. John. B. Dodd szerette volna kifejezni háláját édesapja iránt, aki hat gyermekét özvegyen, egyedül nevelte fel (felesége a hetedik gyermekük születésekor halt meg). Egy hálaadó mise megtartására kérte a helyi plébánost, amit eredetileg június 5-ére, édesapja születésnapjára terveztek. A szervezéssel azonban megcsúsztak, így június harmadik vasárnapján tartották meg az alkalmat. Ettől kezdve egyre többen ünnepelték édesapjukat. 1924-ben lett hivatalosan június harmadik vasárnapja apák napja Amerikában. 1972-ben Nixon elnök kezdeményezésére iktatták törvénybe annak megünneplését. Azóta világszerte egyre több országban ünneplik. Bár Magyarországon 1994-től van jelen, a mai napig nem igazán honosodott meg, kevesen tartják számon.
Az igazság az, hogy a mi családunk életébe sem épült be. Mert ez a nap kihívás nekem… Talán azért, mert korán elveszítettem az édesapámat.
Kislány voltam még, amikor egy nap elment dolgozni, és soha többé nem tért vissza. Autóbalesetben halt meg. Emlékszem, mielőtt elment, bejött hozzánk, és megpuszilt bennünket a nővéremmel.
Több apró, de annál élesebb kép, emlék él bennem vele kapcsolatban, de azt kell mondanom: korai halála miatt nem volt jelen az életem mindennapjaiban és az életem fő eseményeiben. Hiányát legfőképpen nagyapám szeretete pótolta valamelyest, de egészen addig, amíg nem ismertem meg mennyei Édesapámat, és nem éltem, éreztem át az ő elfogadását és szeretetét, egy megfogalmazatlan űr élt bennem. Hiányzott az apukám. Sok évvel később, már édesanyaként egyszer az előszobánk folyosójáról néztem észrevétlenül a férjemet, ahogy a gyerekszobában fiainkkal birkózott. A szobában féktelen jókedv, kacagás, ölelés volt. A folyosón az arcomról peregtek a könnyek. A gyász és a hálaadás könnyei. A gyászé, mert sirattam mindazt, ami nekem nem jutott. A hálaadásé, mert láthattam, mi adatik meg a gyermekeimnek.
Tudom, hogy hozzám hasonlóan másoknak is kihívás ez a nap. Mert sokan nőnek fel apa nélkül.
Vannak, akik hozzám hasonlóan félárván vagy árván maradtak. Elhagyták őket, vagy szüleik válása miatt ritkán vagy szinte sohasem találkoznak az édesapjukkal. Van, akinek börtönben van az édesapja. Van, akit intézetbe adtak, másokat nevelőszülőkhöz. Sok apuka otthon van, de még sincs jelen. Az apák napját kihívás megünnepelni, amikor csonka a család. Amikor rideg, távolságtartó az apukánk. Amikor fájdalom, szeretetlenség, megfelelési kényszer, esetleg erőszakosság, zsarnokoskodás köt az apához érzelmileg. Isten atyai szívének megismerése, a megbocsátás pedig ilyen helyzetekben, ilyen élményekkel és tapasztalatokkal nem egyszerű. Pontosabban egyszerű: minden adott, elkészíttetett, csak el kell hinni, döntést kell hozni, és elfogadni. Mégis sokszor évekig, sőt évtizedekig nem tudjuk ezt megtenni a sebeink miatt, így a helyreállás, a gyógyulás késik vagy elmarad.
A kérdés az: mit kezdünk mindezzel? Az apák napjával?
Hiszem, hogy minden kihívás inspiráló és előremutató lehet. Ezért azt javaslom: fussunk neki! Fogalmazzuk meg saját kihívásainkat, nehézségeinket az apasággal, az apák napjával kapcsolatban, és határozzuk el, hogy kezdünk ezzel valamit!
Ha kell: bocsássunk meg!
Ha kell: emeljük fel a telefont, írjunk levelet, és keressük fel rég nem látott édesapánkat!
A férfiakat arra bátorítom, hogy:
Ha kell: próbáljanak Istennek tetsző, jobb apák lenni!
Ha kell: maradjanak otthon! Hagyják a munkát! A gyermekeiknek mindennél jobban szükségük van az ő jelenlétükre. Határozzák el, hogy rendszeresen, a mindennapokban időt fognak tölteni gyermekeikkel.
Ha nem volt előttük jó példa, ha nem tudják, hogyan kell férjként, apaként betölteni a szerepüket, először is higgyék el, hogy sikerülhet! Minden lehetséges annak, aki hisz! Ha kell: kérjenek segítséget és tanuljanak másoktól!
Ha kell: segítsenek másoknak növekedni a férj- és az apaszerepben! Vegyék észre a környezetükben lévő fiatal férjeket, apákat, akiket bátorítani kell!
Mutassanak példát! Saját gyermekeik és néhány olyan gyermek életében, akiknek nem adatik meg, hogy apukával nőjenek fel.
A feleségeknek azt üzenem:
Adjunk hálát a férjeinkért, gyermekeink édesapjáért! Legyünk támogató segítőtársuk szerepeikben, felelősségeikben!
Mire mindezt leírom, átértékelem saját kihívásaimat. Bár édesapámat és nagyapámat nem tudom köszönteni: hálát adhatok a mennyei Édesapámért. Ünnepelhetem férjemet és fiaimat is, akik egy nap szintén édesapák lesznek majd.
Az igazság az, hogy cikkem végére megbarátkozom az apák napjával. A nemszeretem, erőltetettnek gondolt angolszász ünnepben meglátom az értéket. Jó, hogy az anyák napjához hasonlóan egy évben egyszer megállhatunk és az édesapák szerepére, feladataira gondolhatunk, és kifejezhetjük feléjük hálánkat. Minden év június harmadik vasárnapján. Idén június 21-én.
