rpt
rpt

Személyt nem válogatva…

Elolvasási idő: 10 perc
Elolvasási idő: 10 perc
Arra készültem, hogy a Talentum Baptista Általános Iskoláról írok. Sima ügy, gondoltam, hiszen már beszélgetőtárs is van, Szalay-Rácz Edina igazgatóhelyettes.

Aztán, ahogy az gyakran előfordul ilyen esetben, kanyargott a történet: érintett telepet, lakásotthont, Covidot, de azért esett szó a Talentumról is bőven.

Szinte minden hazai településnek van egy telepe, lehet, csak pár házból áll, de van, hogy több ezren lakják. Debrecen egyik ilyen városrésze – amelyet korábban az itt működő gyárról Téglavetőnek is nevezetek – a Nagysándor-telep, amelynek a benépesítői a 19–20. század fordulóján a legszegényebb társadalmi rétegek voltak. Mindez kihatott a század utolsó évtizedeire is, hiszen még akkoriban is esetenként 3-4 generáció is együtt élt.

Az itteni megélhetést nehezítő körülmények közé szinte egységesen felsorolható volt a nyugdíjaskor, az alacsony iskolázottság, szakképzetlenség, egészségügyi problémák, a családok túlzott gyermekvállalása, családtervezés teljes hiánya. A társadalmi normáktól eltávolodva, sok esetben azokkal szemben élték mindennapjaikat. Mára a helyzet sok ponton változott, javult, de akkoriban, amikor Szalay-Rácz Edina friss diplomásként megérkezett a telepi iskolába, amit csak „Nagysanyinak” hívtak, ez volt a jellemző.

„Azonnal mély vízbe kerültem, magyart tanítottam és emellett osztályfőnök is lettem, illetve a munkaközösség vezetője. Bizonyos szempontból azonban könnyebb volt itt tanárnak lenni, mint máshol” – mondja Edina, én pedig eltűnődőm, hogy vajon miben is lehetett itt bármi könnyebb, ezért fokozott figyelemmel hallgatom tovább:

„Egy nagyon szegény, nagyon nyomorult gyerekközeg volt itt, vegyesen magyarok és romák. Azonban az a tisztelet, együttműködés, amit részükről és a legtöbb család részéről a pedagógusok irányában megtapasztaltam, már akkoriban is szokatlan volt.

Rendszeresen jártunk családokhoz, ahol a szülők többségének a nyolc általános végzettsége sem volt meg. Sok esetben nem értették a tanulás fontosságát, ha nem akart a gyerek iskolába menni, akkor bújtatták, de volt, amikor feladatot adtak neki, és a kisebbekre kellett vigyáznia.”

Mit tehet ilyenkor egy pedagógus?

„Folyamatosan mentem és dicsértem a gyereket, hogy milyen ügyes, tehetséges, mutattam az iskolai munkáját, hogy lássák be, kár lenne otthon tartani. Mindemellett a gyerekeknek is igyekeztem kedvet csinálni az iskolába járáshoz, a tanuláshoz.” Ennek egyik jó példája az István a király című bábelőadás volt, amit mai eszével, tapasztalatával már nem biztos, hogy be merne vállalni, mondja Edina. Szerencsére akkor nem riadt meg a saját ötletétől, és így tulajdonképpen korát megelőző módon élménypedagógia segítségével oktatta a telepi gyerekeket.

„Volt egy kiváló kollégám, matematika–technika szakos tanár, aki hihetetlen ráérzéssel készítette el bábként az István a király című rockopera szereplőit. Mi pedig nekiálltunk a gyerekekkel a darabot színre vinni. Nem ment gyorsan, egy év is beletelt, míg felgördülhetett a függöny, és a szülők, osztálytársak, az egész közösség élvezhette az előadást. Azokat a gyerekeket is bevontuk, akik nem akartak aktív szereplői lenni a játéknak: ők készítettek hátteret a színekhez, segítették a díszletek mozgatását.”

A játék közben pedig tanultak észrevétlenül a korról, Istvánról, a pogány lázadásról, kereszténységről.

Mikor mégiscsak tovább firtatom, hogy milyen egyéb nevelési eszközöket kívánt meg a szegregátumban való oktatás, Edina elgondolkodva azt mondja, hogy igazából nem mást, mint amit ma is alkalmaznia kell: „Akadt olyan gyerek, aki annyira túlmozgásos volt, hogy nem bírta ki ülve a tanórát, ma egyébként egyre több ilyen és hasonló problémával küzdő gyerekkel találkozunk. Szóval ha őt köteleztem volna arra, hogy fegyelmezetten üljön, akkor végig ennek betartatásával telt volna az óra. Ehelyett megengedtem neki, hogy álljon, úgy, hogy a többieket ne zavarja, így tudott a társaival haladni.”

A kétezres évek elején megváltozott az iskola összetétele, összevonták az intézményt, először kisegítő, majd gyógypedagógiai iskolával. Mivel mindez magával hozta a szerhasználatot és az egyre durvább konfliktusokat, a szülők más tanintézménybe kezdték átíratni gyermekeiket. Érzékelhetővé vált, hogy a „Nagysanyi” az utolsó idejét éli…

„Sokat imádkoztam, hogy megtaláljam az utamat, éreztem, hogy ehhez a helyhez, ehhez a munkához már többet nem tudok adni.”

Ha most azt gondoljuk, hogy Edina ezt követően hátradőlt és csak várt, nagyon tévedünk. Akkoriban a munkája miatt már aktív kapcsolatban állt a gyermekjóléti szolgálattal, onnan érkezett a hír, hogy az egyik debreceni lakásotthon vezetőt keres. A szakellátásban dolgozni hivatás, és egyike a legnehezebbeknek, ezen területen belül is vannak olyanok, ahol naponta embert próbáló a feladat, ilyen a lakásotthon is. Hogy miért? Ezt majd egyszer, egy másik történetben elmesélem… Érthető hát, hogy megkérdezem a velem szemben ülő, halk szavú, higgadt, derűs asszonytól, hogy tudta-e, hogy mit vállal.

„Azt hittem, hogy igen, de hamar kiderült, hogy közel sem voltam mindenre felkészülve. Adminisztrációs terhek elképesztő mennyiségben, ezen túl vezetőként az étlap-összeállítástól a gyermekek mindennapjait meghatározó döntésekig minden az én feladatom volt.” És ezen túl – hiszen ők a lényeg – maguk az lakásotthon lakói: a gyerekek, akik közül volt ötéves és volt tizenkettő is. Mindegyikük számtalan traumával, kudarccal, bántalmazással a háta mögött. Edina amikor visszaemlékszik, felidézi azt a sikert, hogy az a 12 éves kisfiú, amíg ő ott volt, befejezte az általános iskolát, majd a középiskolát, majd ezt követően nekiveselkedett az egyetemnek is, és diplomával lépett ki a nagybetűs életbe.

„…kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután…”

A nyolc hosszú év alatt egyre inkább erősödött Edinában a vágy arra, hogy egy olyan közegben dolgozzon, ahol lehet az evangéliumot hirdetni és képviselni, ahol olyan módon fordulnak a gyerekekhez, ahogy azt a Szentírás megfogalmazza.

A Talentum az első, baptista gyülekezet által létrehozott és fenntartott iskola Debrecenben, bár mikor ezt mondom, beszélgetőtársam korrigál, hogy Isten által létrehozott ez az intézmény.

A megalakulást követően Edinának még várakoznia kellett arra, hogy a vágyott munkahelyen kezdhessen el dolgozni, hiszen kezdetben csak alsó tagozat működött. Úgy emlékszik vissza, hogy hamar elterjedt a híre, hogy kis létszámú osztály fog itt indulni, így sok olyan szülő kereste meg akkor az iskolát, akinek gyermeke igényelte ezt a családias, gondoskodó légkört.

Az akkori elsősök azóta nyolcadikosok lettek, Edina pedig igazgatóhelyettes, aki azt gondolja, nem az az elsődleges, hogy a gyerekek a város elit gimnáziumába felvételt nyerjenek. Sokkal inkább fontos az, hogy ott folytathassák tanulmányaikat, ahol szeretnek lenni, és az oktatási intézmény képességeiknek megfelelő.

Az ide járó gyerekek között vegyesen van baptista, református, pünkösdi, sőt, hitet nem gyakorló család gyermeke is.

Az igazgatóhelyettes asszony szerint jól van ez így, ahogy mondja, ez is szükséges az intézmény elfogadó, toleráns légköréhez. A szülők számára nem kötelező a gyülekezeti életbe való bekapcsolódás, de a tanárok örülnek, ha érdeklődnek és részt vesznek a közösségi alkalmakon. A szülők pedig élnek ezzel, sőt, nemcsak az alkalmakon vesznek részt, hanem magában az iskolában is otthonosan mozognak. Itt nem szükséges az előzetes bejelentkezés, ha valaki beszélni szeretne a gyermekét tanító pedagógussal, megteheti a tanítás előtt vagy után. Valószínű, hogy emiatt a sajátos légkör miatt is nő az ide járó gyermekek száma.

„Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk!”

Természetesen a gyermekek evangéliummal történő megismertetése az intézmény egyik alapvető célja, ennek jegyében minden nap áhítattal kezdődik az osztálytermekben: „A gyülekezet lelkipásztora minden hét végén készít egy áhítatot, ezt használjuk fel a kollégákkal. Minden nap első órájának 10-15 percét ennek szenteljük. Ennek során felolvasok egy rövid igeszakaszt, néhány gondolatot, majd a gyerekek elmondják az észrevételeiket. Mindig vannak megnyilatkozások, imakérések: nemrégiben egy édesapa elveszítette munkáját, és hónapokig imádkoztunk érte. Amikor elhelyezkedett, felhívott bennünket és megköszönte az imatámogatást.”

Igen, a hétköznapok problémái itt is jelen vannak, a gyerekeknek az itteni megnyugtató, biztonságos közeg sokat segít ezek feldolgozásában.

„A gyerekek elmondják, milyen nehézségekkel küzdenek a családok, megosztották velünk, hogy féltek, amikor tetőzött a Covid-járvány, féltek attól, hogy a szülők elveszítik a munkájukat, vagy megbetegszenek. Mindezt velük nem beszélik meg, hiszen azzal, úgy gondolják, tovább terhelnék őket. Igyekszünk nekik segíteni, elmondani, hogy milyen apróságokkal tudnak otthon segíteni, vagy azt adjuk értésükre, hogy mutassák ki feléjük az érzelmeiket, ezzel már segítettek is.”

A beszélgetés végéhez közeledve az aktualitásokról kérdezem Edinát, aki látható lelkesedéssel számol be arról, hogy sikerült életre hívniuk az iskolaújságot, amely a Kincsesláda nevet kapta: „Több rovatunk van, hitéletről, iskolán túli időtöltésről, sportról, de helyet adunk a kezdő költők, írók szárnypróbálgatásainak is. A cikkek jelentős részét maguk a gyerekek írják, a rajzokat, illusztrációkat is ők készítik. Érzékelhetően nagyon élvezik az alkotás folyamatát, a szülők pedig rendkívül büszkék a gyermekeikre.”

Kihívások persze mindig adódnak, a Talentum jelenleg férőhelyproblémával küzd, hiszen nincs elég osztályterem.

Az önkormányzat az iskola rendelkezésére bocsátott egy közelben levő családi házat, amelyet átalakíthatnak, így legalább egy osztályteremmel bővülnének. Jól tudjuk, hogy lesz ezzel munka, nem is kevés, de az itt dolgozók, a fenntartó gyülekezet jól tudja, hogy minden eredményért igencsak meg kell dolgozni, és azt is vallják, hogy akik az Úrban bíznak, erejük megújul…

Szöőr Bea

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp