Mindig nagy problémát okozott a karácsony előtti napokban, hogy az a bizonyos angyalka, aki természetesen láthatatlan (vagy ha látható is, olyankor surran be a szobába, amikor senki sem veheti észre), milyen módon juttatja el a feldíszített karácsonyfát a „jó” gyerekek szobáiba, különösen, ha magas kerítés, zárt ajtó stb. van az útjában.
Hol díszíti az angyalka a karácsonyfát?
Ha már földíszítve hozza, a gyors repülés közben hogy nem hullanak le a díszek? Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztattak bennünket azon a karácsonyon kisöcsémmel.
Apró emberkék voltunk, és égetően fontosnak tartottuk e kérdések megoldását, mert tudtuk, nekünk nem akármilyen karácsonyunk lesz, hozzánk az angyalka babát is fog hozni. Élő babát. Igazi élő babát, kistestvérkét.
Mivel a karácsonyi díszek a fenyőfán vannak, természetesnek vettük, hogy az eljövendő kisbaba, a legkedvesebb karácsonyi ajándék is a karácsonyfán lesz. Éppen ez volt különös izgalmunk legfőbb oka, mert vajon mi lesz szegény kicsivel, ha az angyalkának nagyon kell sietnie, és rosszul köti meg a pólyamadzagot, ha leesik, megfullad…?
Valamiért át kellett menni a szomszédba. Mi, a „nagy” fiúk merészen vállalkoztunk erre. Hősiességünket gazdagon jutalmazta az az este. Mire visszajöttünk, a jó meleg szobában ott volt a csillogó karácsonyfa, és mellette – ha nem is pólyamadzagon fölfüggesztve – a legnagyobb ajándék, a gyermek. Nekünk azon a karácsonyestén ő volt a legtöbb örömet szerző, legkedvesebb meglepetés.
Az angyalka jól oldotta meg feladatát.
Ifj. Almási Mihály
*Ez a kis írás a Békehírnök 1966. december 15-i karácsonyi számában jelent meg és egy pontosan 70 évvel ezelőtti történetet elevenít föl. Én akkor ötéves voltam.
