Alig elviselhető lassúsággal araszol a vonat a zalai tájon. A vasútállomások vontatottan, kínos lassúsággal követik egymást: Iklódbördöce, Csömödér, Ortaháza, Gutorfölde és a többiek. Kevés utas van a vonaton, ők is szétszóródva, mindössze egy-két ember tartózkodik egy-egy szakaszban. Karácsony előtti némaság ül az emberek arcára. Egy katona ül mindjárt a kocsiszelvény ajtajánál, tekintete elvész valahol a közel és a távol között. Szíve gyorsabban dobog a szokásosnál. Várja, hogy szeretett feleségével találkozhasson. Érkezése meglepetés lesz. Közben az elmúlt másfél év sorkatonai szolgálatának eseményeit méricskéli, összevetve az isteni gondoskodás titkaival. Egyszerűen nem érti, mit, miért, mikor, kinek. Sok a miért, és nincs magyarázata Istene döntéseire. Valami hatalmasat élt át Istennel, olyat, ami egész lényét teljes mélységéig felkavarta, valamit, ami messze túlmutat a megszokott magyarázatokon. Tűnődés közben is jólesően beleborzong:
„Isten nevemről ismer, a jelenlétében vagyok. A Megmérhetetlen, a Hatalmas megkülönböztet a tömegben. Imáim, kéréseim előtte vannak. Emlékszem – járta végig gondolatban a korábbi évek útjait –, amikor tizenhat évesen neki szántam az életemet, azzal az igei mondattal lepett meg, hogy »fogom a kezedet«.”
Jó volt ez akkor, de igazából nem tudta, mit is jelent Isten kezében lenni. De élt benne az igei ígéret. És most valami újat, mélységeset élt meg ebből. Mostanában ismerte fel, hogy nagy megtapasztalások a nagy események között adatnak.
Átvezényelték első állomáshelyére, ahol a mintegy féléves távolléte alatt minden megváltozott. Ami jó volt, vagy legalább elfogadható, mind eltűnt, ami rossz volt, még rosszabbá lett. Így aztán végképp idegennek és „jövevénynek” érezte magát katonakörökben. Általános emberi normák szerint is elfogadhatatlan dolgok történtek ott. Vaskos tréfák, a gyengébbek megalázása, trágárság és az emberi bűnlajstromok teljes arzenálja jelen volt.
A tizedes akkor zuhant lelke vergődésének legmélyebb gödrébe, amikor visszaérkezése után néhány nappal késelés történt a zászlóalj egyik századának körletében. A katonák éjjel kiszöktek a szomszéd községbe, Bárszentmihályfára, betörtek a kocsmába, lerészegedtek és visszafelé osonva, talán a hideg szél kijózanító vagy legalábbis élénkítő hatására elkezdték egymást vádolni tetteik miatt. Ez addig fajult, míg éjszaka az egyik katona késsel a kezében, nyújtott karral átcsapott a másik ágyon fekvő társára, akit súlyosan megsebesített.
Hívő, Krisztus gyülekezetének szelídségéhez szokott ember számára végtelenül leterhelő környezet volt ez. Sokat fohászkodott, kereste a csendet, az imádkozás helyének biztonságát, ahol kikapcsolódhatott és lélekben Krisztus jelenlétét élhette át. Sok ilyen imaalkalmat hozott neki ez a vad környezet. Mintha valamilyen iskolába járt volna, ahol tanult imádkozni, Istennel beszélgetni. Itt tanulta meg, hogy jó dolog kimondani Isten előtt a szív legtitkosabb félelmét is, aztán várni, figyelni, folytatni a beszélgetést. Milyen termékeny beszélgetések voltak ezek!
Isten különös gondoskodását ismerte fel abban, hogy az utóbbi hetekben alegységének raktárosává tették. Így aztán többet lehetett egyedül, egy szobányi raktár négy fala között.
Olyan volt ez számára, mint egy imaház vagy titkos imakamra, ahol viszonylag zavartalanul tölthetett hosszabb időt is meditálással, imádkozva, bibliázgatva, máskor katonatársakkal lelki beszélgetéseket folytatva. De a gonosz is folyamatosan jelen volt. Talán azért engedtetett meg mindez, hogy mélyebbre jusson az imaéletben.
Egy alkalommal ellenőrzést kapott. A gyakorlólőszereket ellenőrizte egy általa ismeretlen tiszt, és legnagyobb döbbenetére egy éles lőszert talált köztük. Ez végzetes hiba egy raktáros munkájában. Gyakorlat közben ugyanis valaki meghalhat. Ezért súlyos büntetés következhet. Aztán a kiabálós, sértegető hangvételű ellenőrzés végén mindenféle fórumon kihallgatás, újabb fenyegetés és álmatlan éjszakák sora következett. Majd hirtelen mindennek vége szakadt, mint amikor valaki elzárja a rádiót, csend lett. Csak később, véletlenszerűen hallotta meg, hogy parancsnoka járt el az ügyben. Megvádolta az ellenőrzést végző tisztet azzal, hogy ő csempészte az éleslőszert a gyakorlólőszerek közé. Ha ez beigazolódik, annak is súlyos következményei lettek volna. Talán ez állt a hirtelen beállt csend mögött.
Valójában Isten volt ott, hogy a próbában kipróbálttá tegye és megtanítsa katonáját a bajokat félelem nélkül elszenvedni.
Érezte Isten közelségét, így aztán nem omlott össze, nem esett pánikba, csak szenvedett, és ez késztette, hogy mélyebben és gyakrabban kereste fel „imakamráját”, ahol jó volt az Úrral lenni négyszemközt. Jó volt kitenni magából a félelmet és a romlottság látásából fakadó utálatot, ami nem emberekre irányult ugyan, hanem az emberi bűnnek, gonoszságnak arra a tömény megnyilvánulására, ami ott halmozottan jelen volt, de amíg a szívében volt, mérgezte.
A mindent átszövő romlottság következtében egyre tisztábban megfogalmazódott benne egy könyörgés, melyet sürgetve, követelőzés nélkül, inkább beszélgetve napról napra Isten elé tárt. E fohásza egy zsoltár parafrázisa volt: „Vígy vissza engem az igazak gyülekezetébe!” Kérte, hitte, hogy Isten megteheti, de a körülmények ennek ellentmondtak. A huszonnégyből tizenhat hónapot töltött eddig a seregben.
A kommunista szellemiségű Néphadseregben neki, az „atyusnak” – ahogy a többiek hívták – emberileg esélye sem volt az idő előtti leszerelésre.
Készült a lelkipásztori hivatásra. Sokat gondolt a következő évtől kezdődő teológiai képzésre, valamint feleségére, aki szinte napi rendszerességgel küldte leveleit. Jó és rossz, felemelő és lesújtó együtt, állandó jelenléttel, Krisztus közelségének érzésével a fiatal férfi szívében.
A könyörgés egyik alkalmát váratlan esemény zavarta meg. Az írnok, aki szintén istenfélő ember volt, kopogott a raktár ajtaján, és halkan, de érthetően besúgta a zárt ajtón át: „Gyere, mert a főnök hívat!”
Belépett az iroda ajtaján, aztán mint forgószél vagy sebesen áradó folyó, magával ragadta egy egészen új eseménysorozat kezdete.
-Na, tizedes, mars haza a civilért, mert leszereljük! – mondta a százados, és olyan kört rajzolt kezével a levegőbe, amilyet a karmesterek szoktak a zenedarab lezárásaként.
-Jó, de… értettem – habogott a tizedes.
Aztán elakadt a szava. Kelletlenül téblábolt a parancsnok előtt. Nem jöttek a szavak. Mi történt, nem tudta. Olyan váratlan volt ez a parancs, hogy beleszédült. Benne volt ebben az elmúlt másfél év minden fájdalma, főként az utóbbi néhány hét idegőrlő története, és különös mély érintéssel a felismerés: Isten itt van velem.
Hallja a csendben elmondott szavaimat, ismer, megkülönböztet ezer és millió más ember között. Hogy is van ez? Hát ki vagyok én? Hogy történhet velem ekkora jó? És valami eddig ismeretlen jóleső borzongás futott végig a hátán.
-Leszereljük – mondta a parancsnok, és elmondta az indokot. Külön kihangsúlyozta, hogy az ezredparancsnok más személyt választott, de ő – a százados – harcolt azért, hogy a hívő katonát, a kispapot szereljék le.
-Ez nagyon jó! – nyögdécselte, de kimondani semmi többet nem tudott. Elakadtak a szavak. Itt a beszédnek már nem volt különös szerepe, de a lélek ujjongása mindenen túláradt.
Máskor hosszas, komoly beszélgetéseik voltak. Egyszer a parancsnok felfedezte, hogy a katona mellényzsebét valami kinyomja. És elkérte, ami ott volt. Ez egy újszövetségi Szentírás volt. Nézegette, különös kíváncsisággal olvasgatta a megjelölt vagy aláhúzott részeket. Egy-két napig magánál tartotta az Írást, aztán visszaadta, de jegyzetet készített, és rengeteg kérdést tett fel. Úgy tűnt, azon túl, hogy hivatalból kellett volna eljárnia, titkolt személyes érintettsége vezette a beszélgetésben.
A házasságkötésük után harminc nappal vonult be katonának. Ha van valami kegyetlen és bántó, akkor ez az. Felesége féltő, aggódó pillantásai, könnyei végigkísérték a megaláztatás tizennyolc hónapján. Most azonban felragyogott a fény. Együtt vallották meg a megtapasztalt valóságot: „Nemcsak a közelben vagyok Isten – így szól az Úr –, hanem Isten vagyok a távolban is! (Jeremiás 23,23)
Lukács Tamás