Kárpátaljai történetek – Epilógus

Elolvasási idő: 7 perc
Elolvasási idő: 7 perc
Sorozatunkban egy Kárpátalján élő misszionárius házaspár történeteit olvashatjuk a lelkipásztor-feleség tollából. 9. (befejező) rész

És Isten „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak”. (Jelenések 21,3–4)

Ezt a fejezetet nagyon nehezemre esett megírni. Többször is neki kellett rugaszkodnom, mire megtaláltam a szavakat. Szeretnék én még sok-sok fejezetben beszélni nektek Laci bácsiról meg Misiről, hogy az életük szépen alakult és minden rendbe jött. Hogy Misi végül bemerítkezett és meg is műtötték a szívét. Majd talált magának egy szép fiatal lányt, aki megbecsülte, és boldogan élnek!

Laci bácsi meg megkapta végül a nyugdíját, és kibékült a családjával. Az unokái és szerettei körében tölti időskora mindennapjait.

Szerettem volna mindezeket elmesélni, de sajnos nem így ér véget a történet. Ez most nem egy amerikai happy end! Bizonyos szempontból…

Sajnos Misi műtétjére sosem került sor. Megkerestem a kórlapját, hogy helyesen írjam le nektek a diagnózisát: szívbillentyűcserére lett volna sürgősen szüksége. Az életmódja és a nem megfelelő táplálkozás következtében nagyon legyengült a szervezete. A haverjai nem vették komolyan ezt a tényt, és gondolom, nem is figyeltek oda a szükségeire.

Utolsó információnk az volt, hogy Budapesten vár arra, hogy megműtsék. Aztán mégis hazakerült és itthon kezelték egy darabig. A fiúk meglátogatták, épp a Bibliát olvasta, amikor beléptek. Örült nekik, tudtak beszélgetni vele „dolgokról”. Utána a barátjával tartotta a kapcsolatot, aki látogatta is őt, helyreállt a kapcsolatuk.

2019. március 9-én volt, amikor is Misi felhívta a barátját, hogy menjen be hozzá a kórházba, mert megint bent fekszik. Mi épp Krasznán voltunk. Nagyon gyenge volt, szinte beszélni sem volt ereje, nem is bírt felállni. Csak nem akart egyedül lenni. A barátja a mennyországról beszélt neki, hogy milyen lesz az, amikor majd az Úrral leszünk, és nem lesz többé semmi fájdalom. Ahogy a mennyről beszélt neki, Misi becsukta a szemét, és békében elaludt!

Örökre!

Hiszem, hogy az Úr kegyelmébe fogadta az utolsó napokban, mert ő nem veti el a megtérő bűnöst. A szívbillentyűcsere megtörtént, de nem úgy, ahogy mi vártuk. Hogy miért nem inkább egy szívműtét? Nem tudom a választ, de az Úr tudja! Ő így tartotta jónak!

A barátja el akarta temetni, de végül a nagybácsi rendelkezett! Csak hárman vettek részt a temetésén a gyülekezetből. Mi nem lehettünk ott, aznap indultunk vissza. Csak kóvályogtam aznap, s a gyerekek nem értették, mi van velem! Elmondtam nekik, hogy Misi meghalt, ezért vagyok szomorú. Mindenki sajnálta, aki ismerte, hisz csak 34 éves volt.

Laci bácsiról nem hallottam semmit egy ideje! Amióta elment tőlünk azon a nyári napon, egyszer láttam a korzón battyogni egy csíkos táskával! Arra gondoltam, biztos abban van minden vagyona. Messze volt ahhoz, hogy észrevegyen, így nem találkoztunk!

Október végén vendégünk érkezett Magyarországról, és néhány barátot meghívva, elmentünk étterembe vacsorázni. Végre nem nekem kell főzni! Nagyon jó érzés az, amikor Magyarországról valaki csak azért jön el Ukrajnába, hogy meglátogasson. Ünnepeltünk!

Fél kilenc tájékán telefonon hívott egy régi, de nem túl közeli ismerősöm a városból. Először nem akartam felvenni, mert hát étteremben vagyok a barátaimmal, inkább holnap visszahívom. Az ismerős annyira kitartó volt, hogy kénytelen voltam felvenni és arrébb vonulni, hogy meghallgassam! Lesújtó híreket kaptam tőle! Elkezdte magyarázni, hogy van a városi parkban egy Laci bácsi nevű ember, ismerem-e. Hàt persze hogy ismerem.

A férjével fedezték fel, hogy a parkban éjszakázik, és minden este visznek neki vacsorát. Nem tudják, hogyan lehetne rajta segíteni. Nem tudnánk valahogy szállást adni neki az imaháznál?

Nagyon beteg a Laci bácsi, fel vannak dagadva a lábai, el sem tud mozdulni a helyéről.

(Az imaháznak való házat nemrég vettük a városban, ez nem ott volt, ahol laktunk is.) Mondtam neki, hogy az sajnos építési terület, se kályha, se ágy nincs benne, de ha olyan nagyon beteg, inkább hívja ki a mentőt, hogy vigyék be azonnal a kórházba! Fizetem a költségeit, csak vitesse be a mentővel. Nem, nem, mert Laci bácsi makacs, nem akar menni, mert neki már úgyis mindegy, úgyis meg fog halni – azt hajtogatta.

Megegyeztünk, hogy másnap elmennek és megbeszélik vele a dolgot! Hátha sikerül rábeszélni, hogy vonuljon kórházba.

Az étvágyam elment, csak arra tudtam gondolni, hogy míg én itt vacsorázgatok, ő kint fekszik a hidegben, betegen. De hát miért nem keresett minket hamarabb, hogy segítsünk? Most kész lettem volna azonnal befogadni! Igaz, már több mint két éve volt, hogy nálunk kért menedéket. Előbb azonban  meg kell őt gyógyítani!

Másnap kaptuk a hírt, hogy Feri tata elköltözött az Úrhoz! Csomagoltunk és utaztunk Újkígyósra!

Laci bácsi sorsa kiment a fejemből, de most így visszatekintve látom, hogy Isten nem rám bízta! Úgy intézte, hogy máshol legyen dolgom!

Október 29-én reggel üzent az ismerősöm: Laci bácsi meghalt. Reggel, amikor mentek megbeszélni a dolgot, már nem volt ott sem ő, sem a lomja! Olyan beteg volt, hogy egyedül sehova nem tudott elmenni, de mindenért hálás volt, amit vittek neki! Isten áldását kívánta rájuk jóságukért! Nem bírta tovább a szervezete, és feladta a harcot! Talán 66 éves lehetett.

Október 30-án temettük Feri tatát is! Azóta is sokszor gondolok rájuk, hogy mindennek rendelt ideje van! Csak egy bizonyos időre kapunk embereket az életünkbe. Isten formál általuk, csiszolja az életünket, és aztán utunkra enged, figyeli, hogy mit kezdünk a tanultakkal. Szeretném hinni, hogy Laci bácsi is az Úrnál van, és remélem, hogy találkozni fogunk!

Szomorú dolog egy embernek így elmenni! Egyedül, hogy senki nincs vele. Valaki azt mondta, miután meghalt, hogy ő választotta ezt az életet, nem lehetett rajta segíteni. Nem tudom, mi az igazság, csak reménykedni tudok abban, hogy én mindent megtettem, ami rajtam múlott! Sokszor gondolok arra, hogy azonnal oda kellett volna mennem, hogy segítsek rajta. Kihívni a mentőket, hogy bevigyék a kórházba…

A temetésén nem voltunk itthon, talán az állam temette el.

Szóval, így ér véget ez a történet! A mi szemszögünkből nem „happy end”, de az övékből igen.

Szerettem volna nektek elmondani mindezt! Élt két ember, akiket nem akarok elfelejteni, akikkel várom a találkozást a mennyben! Lehet, hogy nem voltak tökéletesek (egyikünk sem az), de van egy tökéletes mennyei Atyjuk, aki befogadta őket a tökéletes mennyei otthonába! Mi meg itt maradtunk, mert velünk még dolga van!

Isten áldjon benneteket!

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp