Mindketten nagyon szeretik az Úr Jézust. A házaspárral Isten kereséséről, az életet átformáló hitről, az egymásra találásról és a szolgálatról beszélgetek.
Ari, hogy kerül egy mongol nő Magyarországra?
Ari: 1998-ban érkeztem Magyarországra dolgozni. Mongólia és Magyarország között van egy megállapodás, amely szerint munkavállalási engedéllyel lehet itt tartózkodni, ezért Magyarországra előszeretettel jönnek dolgozni mongolok.
Ahogy tudom, mindketten különleges, nem mindennapi módon ismertétek meg Istent. Kérlek, meséljétek el a történeteteket!
Ari: Az én történetem 2006-ban, vagyis a Magyarországra való érkezésem után kezdődött, amikor vesebeteg lettem. Az egyik munkatársam és barátnőm, aki rendszeresen imádkozott értem, kedvesen elhívott a gyülekezetbe, ahová egy mongol pásztor érkezett.
Odahaza hallottam a kereszténységről, de sohasem foglalkoztam ezzel a vallással.
Általában mi, mongolok éjjel-nappal dolgozunk, ezért megköszöntem a meghívást, de elutasítottam azt. Pont azon a szombaton történt, hogy elfogyott a munka, és mindenkit hazaküldtek az üzemből. Így felszabadult valamennyi időm, és arra gondoltam, hogy akkor elmegyek a barátnőmmel a gyülekezetbe, ha már így alakult. A Mongóliából érkező Altanhuyag pásztor nagyon szimpatikus, kedves ember volt. Megérintett, amit tőle hallottam. A hazámban a buddhizmusban nőttem fel. Mindig kerestem az egy, igaz és élő Istent, de a szívemet terhelő babonás félelmek miatt – amelyektől nem tudtam szabadulni – úgy gondoltam, hogy Buddha nem lehet igazi isten.
A betegséged is fontos szerepet játszott az istenkeresésben.
Ari: Igen. A vesém olyan állapotba került, hogy dialízisre kellett járnom. Felkerültem a transzplantációs listára. Nagyon nehéz volt, mert nem tudtam sehogyan összerakni és elfogadni azt a tényt, hogy az életben maradásomhoz valakinek meg kell halnia. Már négy éve dialízisre jártam, amikor először kértem a Jóistent, hogy gyógyítson meg engem.
Megértettem, hogy a jelenlegi körülmények között a transzplantáció a betegségem egyetlen gyógymódja.
Isten tud róla, és az ő engedélyével létezhet ez az eljárás. Imádkoztam és hat nap elteltével kaptam donort! Isten így bizonyította be nekem, hogy ő az igaz és ő az én gyógyítóm. 2006-ban megtértem, befogadtam a szívembe Jézust, és még ugyanabban az évben bemerítkeztem.
István, a te Istennel való találkozásod is különleges. Kérlek, hogy mondd el te is a történeted az olvasóknak!
István: A világból tértem meg. Gyerekkoromban hallottam Jézuskáról, és karácsony előtt mindig megírtam neki a leveleket arról, hogy milyen ajándékot szeretnék és mennyire jó voltam az adott évben. A Bibliából különböző csodatételekről szóló történeteket olvasott édesanyám, de azokat akkor még meséknek tartottam. Bár kisgyerekkorban sokkal fogékonyabb az ember, én mégis elfordultam Istentől.
A sorozatosan hozott hibás döntéseim következményeként gyakorlatilag teljesen félrecsúszott az életem. A drog felé fordultam, tíz éven keresztül heroinfogyasztó voltam. Harminc-egynéhány évesen gyakorlatilag sikerült mindenkit magam mellől elidegenítenem. Adósságokba kevertem magamat és a környezetemet is. Olyan időszak volt ez az életemben, mint egy nagy zuhanás a szakadékba, emberileg és erkölcsileg egyaránt.
Egyedül csak az érdekelt, hogy a mindennapi kábítószeradagom meglegyen.
Minden isteni és társadalmi törvénynek ellenszegültem, illetve azokat nem tartottam be, ezért börtönbe kerültem. Az elzárásom kapcsán gondoltam, hogy itt a lehetőségem a változtatásra. Éreztem, hogy rengeteg dolog terhel, amelyektől meg kellene szabadulnom. Azt gondoltam, ha a saját erőmből képes leszek a sarkamra állni, akkor sikerülni fog. De sajnos a rossz utat választottam.
Felvettem a börtönélet ritmusát, annak szabályai szerint kezdtem élni. A falakon belül gyakorlatilag a külvilág teljesen semleges lett a számomra. Úgy gondoltam, hogy a börtönben folyik az igazi életem. A benti írott és íratlan szabályokra építve még rosszabb erkölcsi alapokra helyeztem a változtatást. Ahelyett, hogy pozitív irányt vett volna az életem, még rosszabb emberré váltam. Egy idő után persze beláttam, hogy ez így nem lesz jó.
Kerestem a kiutat, a módját annak, hogy miként lehetne a bűneim terhétől megszabadulni.
Mintha egy szikladarabokkal megpakolt nagy hátizsákot cipeltem volna magammal évtizedeken keresztül. Két zárkatársam is volt, akik a börtönön belüli missziós órákra jártak. Mindennap olvasták a Bibliát. Már ébresztő előtt felkeltek, és a takaró alatt, kis lámpákkal olvastak, hogy másokat ne zavarjanak ezzel. Észrevettem, hogy lényegesen kiegyensúlyozottabb az életmódjuk. Nem kellett naponta megharcolniuk a helyükért a börtönön belül. Én is ilyen nyugalomra vágytam! Megkérdeztem tőlük, hogy elmehetnék-e egy ilyen alkalomra. „Természetesen igen” – válaszolták, ezért csatlakoztam hozzájuk. A történelem mindig is érdekelt. Számomra a Biblia az írott történelmet jelentette akkor.
Elkezdtem járni a missziós alkalmakra, egyre jobban megismertem Istent és az ő csodálatos tervét az emberrel kapcsolatban. Annak ellenére, hogy már nem sokkal a teremtés után elbukott az első emberpár, aminek az örökségét magunk is hordozzuk, Isten szeret minket. Megértettem, hogy a saját döntéseink egyedül tőlünk függnek. Akár ismerjük Istent, akár nem, ő annyira jó, hogy szabad akaratot adott nekünk. Egy idő után már nemcsak a történelem érdekelt, hanem magát Istent vágytam megismerni. Ezzel a vággyal, az Isten felé való vonzódással a szívemben szabadultam a börtönből. Eljutottam egy baptista táborba, Tahiba, ahol Szenczy Sándor testvérünk hirdette az igét. Az ő őszinte bizonysága hallatán valami összetört bennem. El tudtam engedni a régi világot, és tudtam, hogy már máshova tartozom. Ott döntöttem el, hogy engedem az Urat munkálkodni az életemben. 2005 augusztusában bemerítkeztem.
Hogy ismerkedtetek meg egymással?
Ari: A szervátültetés után öt hónappal kilökődött belőlem a donorszerv, amit az orvosok bravúrosan megmentettek. Nagyon vigyáznom kellett magamra, otthon maradtam, fizikai munkát sem végezhettem. Az Angyalföldi Baptista Gyülekezetbe és a mongol gyülekezetbe is jártam. Mivel sok időm felszabadult, nem lehetett munkám, két testvér is javasolta, hogy érdemes lenne iskolába járnom, elmenni a teológiára tanulni. Volt hozzá kedvem, mert szerettem volna Istent jobban megismerni.
2007-ben az akkori mongol gyülekezetből négyen jelentkeztünk a Baptista Teológiai Akadémiára.
István: A szabadulásom után a Pesterzsébeti Baptista Gyülekezetben merítkeztem be. Vágytam arra, hogy még mélyebben megismerjem Istent, minél többet akartam megtudni róla. Megkérdeztem lelkipásztorunkat, Almási Mihályt, hogyan lehet a teológiára jelentkezni. Bár az ismereteim nagyon hiányosak voltak, ennek ellenére felvettek. Egy osztályba kerültünk Arival. Hamar megtetszett, de nagyon fiatalnak találtam. Azt hittem, hogy óriási lehet a korkülönbség közöttünk. Egy alkalommal László Gábor tanár úr gyülekezetében volt egy teológusnap, ahol a tanulók szolgáltak bizonyságtételekkel. Az alkalom után közös ebédre mentünk egy étterembe. Ott beszélgettünk Arival, és megtudtam, hogy nem is annyira fiatal, mint ahogy én azt eredetileg elképzeltem. Így már mertem neki udvarolni. Egy év ismerkedés után, 2008. december 6-án kötöttünk házasságot.
A szervátültetés nem mindennapos dolog, Ari. Említetted, hogy neked is küzdelmes volt elfogadni, hogy ez a gyógyulásod útja. Az olvasók között lehetnek érintettek. Mit üzennél nekik bátorításként?
Ari: A megtérésem előtt komoly halálfélelmem és szorongásaim voltak. Főleg attól féltem, hogy a hazámtól távol, külföldön fogok meghalni. A lányom akkor Mongóliában élt. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy esetleg többé nem találkozhatok vele. Amikor megtértem, azonnal megszabadultam a halálfélelemtől. Azt is elfogadtam, hogy a Jóisten így gyógyít. Eleinte nagyon nehéz volt elfogadni a gondolatot, hogy a transzplantáció jelentése: valaki meghal, én pedig meggyógyulhatok. Hosszú időn keresztül nagy önzőségnek tartottam az egészet. Isten azonban megvigasztalt és megmutatta, hogy ezt a gyógymódot, a szervátültetést is ő adta. Erről mindig eszembe jut egy közismert történet:
A faluban árvíz van. Egy ember felmenekül a háza tetejére. A víz félig ellepte a házát, amikor arra jön egy csónak. Az ismerősök kiabálnak neki:
– Gyere, szállj be a csónakunkba!
– Nem szállok – mondja az ember.
– De gyere, mert jön az ár, és elviszi a házad!
– Majd Isten megsegít!
A csónak elmegy. A vízszint emelkedik, a ház rogyadozik, amikor ismét megjelenik a csónak. Az emberek ismét hívják:
– Gyere, szállj be a csónakunkba! Segítünk, hogy megmenekülj.
– Nem, nem megyek.
– De mindjárt összeomlik a házad, beleesel a vízbe, és megfulladsz!
– Majd Isten megsegít.
A csónak elment. Jött a víz, a ház összeomlott, az ember beleesett a vízbe, és megfulladt. A lelke felkerült Istenhez. Kérdezi Isten az embert:
– Miért nem szálltál be a csónakba?
– Hát, Istenem, vártam, hogy majd te megsegítesz – válaszolta az ember.
– Fiam, én kétszer is küldtem érted csónakot…
Békességet kaptál?
Ari: Békességet, igen. Észrevettem, hogy a megtért és a világi ember között ez egy óriási különbség. Keresztényként miénk lehet Isten megmagyarázhatatlan békessége. Nagyon hálás vagyok, hogy a Jóistent megismertem, így békesség lett a szívemben, és gyógyulás a testemben. Ezért mindennap hálát adok. 2016-ban egy újabb transzplantáción estem át. A másik, amit bátorításként szeretnék mondani azoknak, akik donorra várnak, hogy tudom, milyen nehéz éveken keresztül türelemmel várni.
Segít, ha Istenre hagyatkozunk, mert az ő időzítése tökéletes.
A Jóisten tudja, hogy mikor fogod megkapni a szükséges szervet, és ki a neked megfelelő donor. Ő nem hibázik, bízz benne! Fontos, hogy lélekben egészségesek legyünk. Ha a lelki egészségünk rendben van, akkor a körülmények ellenére mi is jól vagyunk.
István, elmondtad, hogy heroinfüggő voltál hosszú ideig. Sok család érintett lehet ebben a próbában. Mit javasolsz nekik a harcaikban?
István: Egy drogos ember becsapja a környezetét, a családját és saját magát is. Ugyanakkor érzi, hogy nincsen rendben az állapota, amelyben benne van. Egy idő után a drog által nyújtott örömök helyét átveszi a drogfüggőség, ahol a folyamatos fogyasztás miatt megszűnnek az örömök. Amikor ezt felismeri a drogos, akkor már tud gondolkozni. Akkor már tudja, hogy itt kell valami segítség. Én is többször próbálkoztam a rehabilitációval. A bentfekvő intézményekből megszöktem, a bejárós rehabilitációra rendesen eljártam. Utóbbinak gyakorlatilag nulla hatása volt: gyógyszereket kaptam, de az állapotom nem változott.
Én úgy gondolom, hogy az orvostudomány önmagában nem elegendő arra, hogy leszoktasson a drogról.
Egy erős útkeresésre van szükség. Megpróbáltam többször olvasni a Bibliát (segítség nélkül, ami hiba volt), de lepattantam róla, mert akkor még nem érkezett el az ideje az igazi útkeresésemnek. A Lukács evangéliumából „A tékozló fiú” példázata nagyon megmaradt bennem. A fiúnak sikerült a gazdagságtól és a normális élettől eljutnia a moslékosvályúig. Nem kell megvárni ezt a mélypontot. Ha lehet tanácsot adni a szülőknek, akkor azt javasolnám, hogy minden lehetőséget ragadjanak meg, ami segítheti a drogos családtag megszokott környezetéből való kiszakadását. A segítség lehet rehabilitáció, pszichológus, egy barát, Isten, de akár a rendőrség is. Akármennyire is fájó lehet, rá kell hívni a rendőröket, amennyiben ez szükséges. Bármilyen módon is, de ki kell mozdítani az embert ebből az állapotából. Nem feltétlenül szükséges eljutnia a moslékosvödörig a felismeréshez. Fontos, hogy a drogfüggőséget az érintett saját problémájaként élje meg. Ha ez megtörténik, akkor egy józan gondolat mentén elindulhat az útkeresés.
Isten útjánál nincs jobb, ő ad teljes szabadulást és gyógyulást.
A börtönmisszióban is szolgálsz. Milyen visszamenni a börtönbe?
István: Sokszor nincs kedvem bemenni, például nyáron, amikor süt a nap. Inkább mennék a strandra, mint a börtönbe, de valahogy mégis a börtönben kötök ki. Jó a szolgálat, én nagyon-nagyon szeretem.
A börtön egy zárt világ. Miből áll a szolgálatotok? Hogyan kell elképzelni a börtönmissziót?
István: A Magyar Evangéliumi Börtönmisszió tagja vagyok, ami egy civil szervezet. A legtöbb tagja baptista. Engedélyezett időpontokban, a szabályokat betartva mehetünk be a börtönökbe. Interaktív alkalmakat tartunk a fogvatartottaknak. Van egy kidolgozott anyagunk, de attól gyakran eltérünk, a Szentlélek vezetésére hagyatkozunk. Egy-egy alkalomra öt–tíz ember szokott eljönni. A résztvevők szabadon kérdezhetnek.
Annak idején jómagam is teljes tudatlansággal jártam ezekre a találkozókra. Rengeteg kérdés feszült bennem, amelyeket szorgalmasan írogattam a zárkában egy papírra, hogy ne felejtsem el feltenni azokat a következő alkalommal. Vannak komoly érdeklődők. Akik már legalább egyszer megjelentek, általában várják a további alkalmakat. Látjuk, hogy olvassák a Bibliát. Azt igazából nem tudjuk, hogy mennyien maradnak meg a Jóisten útján. A börtönökben nagy a mozgás, elveszítünk embereket, de mindig vannak, akikről tudjuk, hogy a szabadulásuk után is ragaszkodnak a Jóistenhez. Az utógondozás nehéz, szinte lehetetlen. Jó lenne, ha a lakóhelyükhöz közeli, helyi gyülekezetekbe be tudnának épülni a szabadultak. Erre bátorítjuk is őket. Van, aki ezt megteszi, de sajnos többen visszaesnek, újra zűrös életük lesz. Az eredményektől függetlenül én azt gondolom, hogy hálás szolgálat a börtönmisszió, ahol az Istennel való újrakezdés, az új élet lehetőségét mutatjuk be. Segítünk a hitben elindulni a hozzánk forduló embereknek.
Ari, beszéljünk egy kicsit a magyarországi mongol gyülekezetről!
Ari: A mongol gyülekezet annak idején az Angyalföldi Baptista Gyülekezetből indult el. Macher Tivadar volt a lelkipásztor abban az időben. Az ő lányainak mongol osztálytársai révén indult be ez a kapcsolat. 2006-ban kezdődött, amikor összesen tizenketten merítkeztünk be. Így alakult meg a mongol gyülekezet. A vendégmunkásokon kívül évente körülbelül kétszáz mongol diák jön Magyarországra különböző ösztöndíjprogramokkal a helyi egyetemekre. A mongol keresztények igyekeznek elérni ezeket a fiatalokat is. Jelenleg két közösség, a Mennyek Országa Mongol Baptista Gyülekezet és az Igazság Útja Gyülekezet működik Budapesten. Mindkettővel tartom a kapcsolatot, de egyiknek sem vagyok tagja. Nemrég együtt voltunk Ausztriában egy mongol konferencián, amelyet a Salzburgi Baptista Gyülekezetben szerveztek „Isten ajándéka” címmel.
Mongóliában milyen a kereszténység helyzete?
Ari: Az elmúlt évtizedekben sokat változott a helyzet. A fő vallás a buddhizmus, de egyre több a keresztény gyülekezet is, főleg a nagyvárosokban (az ország földrajzi adottsága miatt). Ulánbátorban például ezerötszáz körül van a különböző felekezetekhez tartozó keresztény közösség.
Mindkettőtöknek nagyon fontos Isten szeretete és szolgálata. Mit üzentek keresztény házaspároknak bátorításként? Hogyan éljük meg a hitünket a hétköznapokban?
István: A börtönmissziós testvéreknek, akiken keresztül megismerhettem az igét Tökölön, néha viccesen szemükre vetem, hogy el kellett volna mondaniuk: a keresztény élet sem fenékig tejfel. Vannak problémák és kihívások a házasságban is. A mi házasságunkban két különböző kultúra, két különböző vitalitással élő ember találkozott, akik gyakorlatilag „tűz és víz” egymásnak. Minél többet ismerünk meg a másikból, annál inkább összecsiszolódunk.
Próbáljuk a forró vizet hideg vízzel lehűteni.
Fontos, hogy a problémáinkat beszéljük meg, ne hordozzuk magunkban, mert ha nem tesszük, akkor nemcsak a párunkat, hanem saját magunkat is megterheljük. „Haragudhattok, de ne vétkezzetek: a nap ne menjen le haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek.” (Efezus 4,26–27) Azt látom, hogy ez a bibliai tanítás nagyon nagy segítség a házasságban. Ha egy adott kérdésben vagy vitában elhallgatjuk, ami bennünk marad, és annak elrendezése nélkül fekszünk le este, akkor a feszültség tovább dolgozik bennünk. Az ördög ilyenkor nagyon örül, hiszen marcangoljuk önmagunkat, egymást és a környezetünket is. A megbeszélés nem eltávolít, hanem inkább közelebb hoz egymáshoz bennünket. Isten mindent felülír, és ez jó.
Ari: A mai napig is vannak vitáink, de a Jóisten mindig, mindenben segít. Ha szeretet van, akkor minden rendben van. Ha Jóisten ott van az életünkben, akkor békességünk van. Ő sokat segít, a mai nap is megsegít.
Kedves Ari és István! Köszönöm szépen a beszélgetést! Isten áldjon titeket!
