Halálból hála

Elolvasási idő: 5 perc
Elolvasási idő: 5 perc
2019. február hónap 8. napja. Élményekkel tele érkeztünk haza kisfiam bölcsődei farsangi ünnepségéről. Sok munkaórámba került a jelmez elkészítése, és nem is lett túl szép a végeredmény, de a fiam örömtől csillogó szeme meggyőzött arról, hogy a legtökéletesebb csigajelmezt alkottam meg.

Nap végén csendes megelégedéssel néztem alvó gyermekem békés arcát, majd simítottam végig a gömbölyödő pocakomban növekvő kis életet. Ez egy tökéletes nap tökéletes befejezése. De a napnak még nem volt vége…

Pár óra múlva már a közeli kórház sürgősségi osztályán feküdtem rettegve attól, hogy elveszíthetem a gyermekem. Soha nem érzett zsibbadás volt rajtam, olyan gyorsan történt minden. Aztán hazaküldtek azzal, hogy egyelőre a magzat jól van, nem tehetnek semmit, várni otthon is tudok. Hát hazamentem és vártam.

Imádkoztam és sírtam. Reménykedtem és vádoltam magamat.

Így virradt rám 2019. február 9-e, életem egyik legszomorúbb és legmeghatározóbb napja, amikor kimondták felettem a felfoghatatlan és sokkoló diagnózist. Meghalt a gyermekem. Láttam az ultrahang képernyőjét, sokáig kivetítve maradt, amíg az orvos az ambuláns lapot írta. Messziről hallottam csak a hangját, nem tudtam másra figyelni, csak néztem a kisfiam mozdulatlan, törékeny kis testét. Ez a kép örökre az emlékezetembe égett. Nem hittem el, hogy ez megtörténhet. Ez nem egy tökéletes nap és közel sem a tökéletes befejezés. Ez egy rémálom, amiből fel akarok ébredni!

Már nem volt mire várnom. Nem tudtam imádkozni és nem volt többé reménységem. Csak sírtam és vádoltam az Istent.

Másnap délután engedtek haza, a férjem nem tudott értem jönni, mert pont abban az időszakban nem volt autónk, és vendég is érkezett hozzánk, a férjem következő napon esedékes könyvbemutatóval egybekötött szolgálatát beszélték meg. Kifosztva, támogatás nélkül, összetörten és magányosan indultam haza. Ordítani tudtam volna.

Nem vágytam másra, csak a férjem nyakába borulni és vigasztalódni, magamhoz szorítani a kisfiamat, és beszívni hajának illatát.

Megpihenni egy kicsit, magam mögött hagyni az átélt testi és lelki fájdalmakat, és megnyugodni. De tudtam, hogy ezt most nem tehetem meg. Így hát nagy levegőt vettem, letöröltem könnyeimet, és mosolyogva léptem be a lakásunk ajtaján.

Ami ott fogadott, azt soha nem fogom elfelejteni. A vendégünk felesége, aki semmit sem tudott az előzményekről, ebédet készített nekünk. Mintha tudta volna, hogy nemcsak a belsőm, de a hűtőnk is üres. Teljesen letaglózva álltam a gőzölgő étel fölött, és olvastam a mellékelt sorokat: „A főzés is lehet hálaimádság: a gőz mindig felfelé száll.”

Akkor és ott olyan erővel éreztem Isten vigasztalását, mint még soha azelőtt. Az a tál étel nekem sokkal többet jelentett pár finom falatnál. Isten megtestesült szeretete, együttérzése, gondviselése és hűsége ábrázolódott ki abban, hogy arra indított egy testvérnőt, hogy ételt küldjön a családunknak.

Tudtam, hogy Isten szeret és soha nem hagy el.

Tudtam, hogy átérzi fájdalmamat, és tudtam, hogy nála vigaszra lelek. Tudtam, hogy át fog vezetni a siralom völgyén, és újra talpra fog állítani. Azonnal tudtam azt is, hogy ezt az érzést át akarom adni minden szükségben lévőnek, azt akartam, hogy Isten engem is használjon abban, hogy másoknak a szükség idején megmutathassam a reménység fénysugarát. Azt akartam, hogy mindenki érezze azt a túláradó isteni szeretetet, amit én éreztem akkor.

„Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (2Korinthus 1,3-4)

Így az átélt élmények hatására, valamint Isten kegyelméből elindulhatott a gyülekezetünkben a komatál szolgálat, és a mai napon immár nyolcadik alkalommal hirdethetem Isten szeretetét és gondviselését ez által a szeretetből fakadó szolgálat által. „Mert a főzés is lehet hálaimádság…”

Nem tudom, Uram, hányszor köszönhetem még meg neked ilyen formán a jóságodat, de azt tudom, hogy minden alkalommal szívem minden szeretetét és háláját belefőzöm az elkészített ételbe.

„Te pedig gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél. Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem!” (Zsoltárok 30,12–13)

 

 

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp