Tudom, a szeptember nem minden család életében örvend egyforma horderejű időszaknak. Vannak, akiket nem érintenek a tanévkezdés ügyes-bajos dolgai, de vannak, akik várakozással néznek az új kezdetre, elvégre ismét rendszer kerülhet általa a hétköznapokba a nyári szabadság – úgy időben, mint térben és tettekben – után.
Akadnak olyanok viszont, akik mindezt egyfajta büntetésként élik meg,
hiszen a határok meghúzásához aligha fűlik az ember foga, és teherként nehezedik a vállakra a logisztika megszervezése, hát még a hosszú távú kivitelezés… Sok szülői vívódást hallottam az utóbbi időszakban arra vonatkozóan, hogy miképpen lehetséges vagy épp mennyire lehetetlen megugrani a szeptemberi kihívások tömkelegét, megtalálni az utat a családi élet üzemeltetése, a lelki egyensúly balanszírozásának rögös, beláthatatlan útkereszteződésekkel átszőtt ösvényein.
Sőt, nem kell ehhez szülőnek lenni, és még csak a szeptembernek és a tanévkezdésnek sem kell aktualitást élveznie, mindentől függetlenül eluralkodhat az ember érzéseiben az alkalmatlanság, a tehetetlenség, a zűrzavar. Összejöhetnek a megoldásért kiáltó feladatok, vagy megfáradhatunk a mókuskerék monoton pörgése kapcsán is, elérkezhetünk holtpontokhoz vagy szakadékokhoz, amikor – bármennyire is talpraesettek vagyunk – úgy érezhetjük, kevesek, ügyetlenek vagyunk. Van, amikor az emberi élet fonala úgy fut, mint egy selyemszál a kézben: látszólag erős, mégis bármelyik pillanatban elszakadhat.
És ilyenkor megszületik bennünk a kérdés: vajon mi magunk vagyunk-e a leggyengébb láncszem az élet gépezetében?!
Mert hát valljuk be, az útkeresés legtöbbször nem hősi pillanatok sorozata, hanem szürke hétköznapok vívódása. Az ember töpreng, mérlegel, oszt, szoroz, majd újrakezd vagy épp befejez mindent, mert a válasz, a megoldás sehogy sem akar összeállni.
A Bírák könyvéből ekképpen csengenek a szavak: „Menjetek békével, gondja van az Úrnak az útra, amelyen jártok” – mintha valaki a bizonytalanság ködén át halkan biztosítana, hogy bár nem tudjuk, miként és sokszor azt sem, hogy hová vezet az út, de nem járunk rajta egyedül. Az élet kérdőjelei, megtorpanásai nem szégyenfoltok, hanem éppen azok a pontok, ahol a szívünk leginkább az Isten után képes nyúlni.
Ábrahám is elindult, amikor még nem is tudta, hová megy. Amikor Isten megszólította, azt kérte tőle, hagyja el a szülőföldjét, a családja biztonságát, és induljon el egy olyan ország felé, amelyet még nem látott. Nem tudta, hová tart, csak azt, hogy Isten vezeti. Ez a bizonytalanság emberileg félelmetes lehetett, de Ábrahám mégis lépett.
Gedeon újra meg újra bizonyítékot kért, mielőtt engedelmeskedett volna Isten hívásának.
Izrael ellenségektől szorongatva élt, amikor magát, Gedeont szólította meg Isten, hogy ő legyen a szabadító. Ő azonban rögtön tiltakozott, újabb és újabb jelet kért, hogy biztos lehessen benne: tényleg Isten küldi. És bár kételkedett, félt, de Isten mégsem utasította el ezért, inkább türelmesen megerősítette. Az ő története azt mutatja, hogy nem baj, ha vannak kérdéseink, attól még lehetünk Isten eszközei.
Jákob hazafelé ment, amikor szembe kellett néznie testvérével, Ézsauval, egész éjjel birkózott valakivel, aki végül nem más volt, mint Isten angyala. Nem adta fel a küzdelmet, hanem így szólt: „Nem engedlek el, míg meg nem áldasz.” A küzdelemben megsérült ugyan, de elnyerte Isten áldását. E történet azt mutatja: van, hogy a sebeink hordozzák az emlékeztetőt, miszerint nem mi győztünk, hanem Isten adott erőt. Mindegyik bibliai példában ott volt a gyengeség, a bizonytalanság, de éppen azért váltak erőssé ezek a személyek, mert nem magukban, hanem az Úrban találták meg a folytatás lehetőségét.
Az élet körülményei folyamatosan változnak, de van valami, ami soha nem változik: Isten akarata, amely jó, neki tetsző és tökéletes.
A „tökéletes” itt nem hibátlant, nem számunkra ideálisat jelent, hanem azt, ami betölti a rendeltetésére szánt célt.
Amikor azt mondjuk imádságunkban, hogy „legyen meg a te akaratod”, akkor nem lemondunk valamiről, hanem átengedjük az Úrnak az irányítást és a döntést arról, hogy milyen helyzetből emel ki, vagy épp miben tart benne. Ám abban biztosak lehetünk, hogy ha azon az úton járunk, amit ő rendelt el, azt az utat áldás övezi.
És van itt még valami esszenciális, aminek hiányával sokan küzdenek az önmagukhoz való viszonyulás tekintetében: engedni, hogy szeressen az Isten. Ez az, ami igazán átalakítja a leggyengébb láncszemet a legerősebbé. Mert nemcsak arról van szó, hogy Isten előtt nem szégyen a gyengeségünk – hanem arról is, hogy ő szeret bennünket éppen úgy, ahogyan vagyunk. Ha úgy van, akkor gyengén, bizonytalanul, sőt, a kudarcban is. Amíg nem engedjük meg magunknak, hogy értékesnek lássuk magunkat az ő szemében, addig újra meg újra elhisszük azt a hazugságot, hogy cserélhetőek, haszontalanok, az elégségesnél mindig kevesebbek, méltatlanabbak vagyunk.
A legerősebb „leggyengébb láncszem” tehát nem az, aki makacsul tűri a terhet, hanem az, aki meg meri vallani, hogy önmagában kevés, de szeretett gyermeke az Úrnak.
Ez a szeretet lesz a lelki immunrendszer, amely véd a hazugságokkal szemben, és újra meg újra felemel. És így lesz a bizonytalanság nem bénító, hanem felszabadító.
Mert a mi dolgunk nem mindig a teljes térkép, a megoldások ismerete, hanem az, hogy engedjük, hogy vezessen és szeressen bennünket az, aki előttünk jár. És ezen az úton, akár remegő szívvel, akár eltökélten haladunk, az ígéret ugyanaz marad: békével mehetünk, és ez a legfontosabb.
Ha most úgy érzed, hogy nehéz, hogy a szeptemberi kezdés inkább présel, mintsem emel, jusson eszedbe, hogy nem vagy egyedül! Nem kell mindig erősnek lenned, nem baj, ha néha kifulladsz, ha nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy eltervezted.
Te akkor is elég vagy.
Isten pontosan tudja, mennyi van benned, és nem kevesebbre, nem többre vágyik, mint arra, hogy engedd magad szeretni. Ő ott áll melletted, amikor a naptárad túlzsúfolt, amikor a türelmed fogytán van, és amikor legszívesebben mindent feladnál. A körülmények alapján, a világ szemében – és néha a sajátodban is talán – gyenge láncszem vagy, de Isten kezében te vagy a legerősebb „leggyengébb láncszem”.
