Nem egyszerű dolog a várakozás. Tulajdonképpen negatív színezetben gondolunk rá manapság. Bosszankodunk, ha lassú az internet, és várni kell kicsit, míg az oldal betölt, vagy ha a telefonunkon nem fut gördülékenyen a legújabb iOS, rögtön elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy lecseréljük a készüléket. A készételek és a gyorséttermek is értékes perceket spórolnak meg nekünk, amit egész más – vélhetően – hasznosabb dolgokkal tölthetünk, sőt ma már sorban sem kell állni, arra is van megoldás. Mindent kitalálnak a szolgáltatók, csak hogy azt a visszataszító, mindenki számára idegölő – és ami a legfontosabb, hogy felesleges – várakozást elkerülhessük, elvégre nekik biznisz, nekünk meg nyereség.
Tény, hogy ebben a rohanó, zaklatott világban az egyik legnagyobb kincsünk az idő. A pénz után talán ez az a fogalom, amiért a legtöbbet megteszünk.
Ha kell, nagyobb összeget fizetünk azért, hogy legyen, vagy választunk másikat és lecserélünk valamit, elutasítunk, átvállalunk, keresztbe húzunk számításokat, megmásítjuk a valóságot, tulajdonképpen mindegy, csak haladjunk. Ez egy tendencia, és az egész emberiséget érinti, sőt, mi több, áthatja, mintegy uralkodik rajta.
Aztán nem is olyan régen történt, jött ez a covidos időszak a semmiből. Nem számított rá az emberiség, és hirtelen nem is volt rá gyógyír – ami szomorú, hogy sem a szó valódi, sem pedig átvitt értelmében. Fenyegette az egész civilizációt, és lássuk be, – ha nem is minden esetben közvetlenül, de közvetett formában legalábbis biztosan – uralkodott is rajta. Félelem, rettegés, pánik tört hirtelen a világra – nem mondom, érthető módon –, és amikor megtörtént a leállás, a kényszerpihenő, amikor felszabadult az a nagy becsben tartott és eddig drága áron megvett idő, rögtön teherként gondoltunk a jelenlétére. Akkor most hogy is van ez?
Kedves Olvasó! Istennek hála, már „elavult” gondolatkör a koronavírus-járvány és annak hozadéka – őszintén, jobb nem is visszaemlékezni rá –, de mégis most engedd meg, hogy néhány megszületett gondolatot, keresetlen összefüggést papírra vessek az időszakkal kapcsolatban – az online tér képzeletbeli lapjára. Már csak azért is, mert szinte hihetetlen, hogy a „Covidban” élt élet minősége milyen volt, és hogy manapság ez már mennyire feledésbe merült… Nem is olyan régen került megrendezésre a Szeged napja rendezvénysorozat egyik elemeként a hídi vásár, és valami eszméletlen, hogy mennyi ember bújt elő rejtekéből, és tobzódott – mert hát arra nincs jobb szó, ami akkor ott zajlott – egy helyen. Ugyanakkor pár éve még az utcára is alig-alig mehettünk ki egészségügyi sétára. Döbbenetes! A nem létező novelláskötetem sorait ezennel meg is kezdhetném, de nem teszem, gyorsan vissza is csatolok eredeti témámhoz.
Folytatva tehát a vírus okozta viszontagságok mezején, a kényszerpihenő az egész világ számára életmentő volt, és bevallom, én még örültem is a megtorpanásnak. A járványt megelőző időszakban kicsit sokat vállaltam, és a végeláthatatlan teendők listája, a meg nem álló mókuskerék hajtása otthon, a munkahelyen, családi-baráti vonzáskörzetben felemésztette nemcsak az energiáimat, de a lelkemet is, szinte a teljes lényemet. A rohanás egyik helyről a másikra, egyik feladat után a másik megoldása azt az egyszerű lehetőséget rabolta el előlem, amely által mintegy megélhettem volna az eseményeket, részesévé válhattam volna azoknak. Csupán jelen voltam, de nem tudtam közben érezni, gondolkodni. Nem egyedi probléma ez, küzd ezzel az egész világ, hiszen inger ingerre épül, dúskálunk a kínálatokban minden létező platformján az életünknek, és nagy kihívás ép ésszel megmaradni mindeközben.
Ebben az időszakban sokat tűnődtem azon, meddig mehet ez így büntetlenül.
Egyrészt a felgyorsult mindennapok, a fejlődési tendenciák és az emberiség viszonylatában, másrészt persze a magam élete kapcsán. Elfáradtam, és sokszor úgy éreztem magam, mint egy négyéves kisgyerek, aki megmakacsolva magát legszívesebben toporzékolna, és a bevásárlóközpont kellős közepén a földhöz vágná magát, amiért nem kapja meg, amire vágyik. Pedig vágytam minden porcikámmal arra, hogy valami egyszerűen állítsa meg bennem ezt a folyamatot, valami fékezze le ezt az őrült hajszát. És bumm, akkor érkezett ez a „koronás” kórság. Persze, nem teljesen így képzeltem kívánságaim teljesülését – legalábbis biztosan nem egy ilyen világjárvány árán –, de megkaptam. Felüdítő erővel hatott az a hirtelen megállj, a legszemléletesebben talán egy autó szélvédőjéhez erősen hozzávágott, zamatos paradicsom szétfröccsenő, majd lassú, megfontolt jelentőséggel lecsúszó húsa fejezné ki ezt az állapotot. Kissé fáradtan, kissé rongyosan, de elért a várva várt fellélegzés.
Csak sokára, talán egy bő hónap elteltével sikerült feleszmélnem, és újraértékelnem a helyzetet – mint egy eső után óvatosan és lassan csápjaival előbújó csiga –, és amilyen megkönnyebbülésként ért első ízben az egész megpihenés, olyan lesújtó erővel szembesültem egy-egy olyan szegmensével az életemnek, ami pont e miatt a helyzet miatt, e miatt a tétlen tehetetlenség miatt szenvedett kárt. Akkor most jól jött mindez, vagy mégsem?
Patthelyzet, lehetetlen eldöntendő módban választ adni rá. Mint minden éremnek, ennek is két oldala van, és különben is, ha áll a motor, igaz az, hogy bár nem kopik, de nem is visz sehová.
Ha pedig nincs előrelépés, akkor ismételten a várakozás bonyolult, kiszámíthatatlan jelenségéhez jutunk. Egy jó nagy ördögi kör. De mi értelme akkor bárminek?
Ezen tűnődve eszembe jutottak a Prédikátor szavai: „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket! Míg el nem sötétedik a nap világa meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrizői, támolyognak az erős férfiak; megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik, a sáska nehezen vonszolja magát, és mit sem ér a fűszer, mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán körös-körül siratók járnak. Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta. Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor –, minden hiábavalóság!” (Prédikátor 12,1–8)
A csalódott ember az igével szembesülve sokszor áll dacos cinizmussal az Úr szavához, és végre társat találtam ebben Salamon írása kapcsán: tulajdonképpen minden hiábavalóság. Folyton aggodalmaskodunk dolgokon, rágódunk, hajtunk, de a vége mindig ugyanaz: minden hiábavaló – tettem a megállapítást, ugyanakkor mégis értelmet keresve ebben az egész mindenségben a következő eszmefuttatás szakadt ki belőlem:
Alapvető emberi természetünk, hogy mindig többre és többre vágyjunk. Elromlott ez már idejekorán, az Édenben.
Több pénz, nagyobb ház, újabb autó – és nincs is gond addig, míg e vágy mögöttes tartalma csupán egy egészséges motivációt bont ki bennünk. Elvégre cél nélkül hova is tartanánk, akaraterő és tettek nélkül mire vinnénk? De nem mindegy – elsősorban a cél sem, de erről majd máskor –, hogy az az út, ami elvezet a várakozás útján bennünket a vágyott helyre, az mivel és hogyan telik el. Nem mindegy, hogy gyűjtünk-e tapasztalatokat, állapítunk-e meg összefüggéseket, netán értünk-e meg dolgokat ezen az úton, mely formálja cselekedeteinket, viselkedésünket, érzéseinket, vagy csupán önkívületi állapotban tajtékozva, sajnálva és sajnáltatva önmagunkat, és elégedetlenkedve vesztjük el energiánkat, tenni akarásunkat, és ezek által akár még a céljainkat is. A várakozás nem időfecsérlés – még ha tisztánlátásunk nem is engedi meg egy adott helyzetben ezt felismerni. A várakozás sokkal inkább egy formálódási szakasz, egy tanulási folyamat. És mint olyan, meg kell engedni, strapás, ez egyértelmű.
Ha visszagondolunk általános iskolai botladozásainkra, néhány izzasztó középiskolai feleletre, vagy az egyetemi tájékoztató-rendszer félve történő megnyitására egy-egy nehéz tárgy vizsgája után, megállapíthatjuk, hogy bár akkoriban az akkor adott élethelyzetünkben igenis ezek voltak az eget és földet is megrengető vívódásaink, de az idő távlatából, ma már ugye, milyen nevetségesnek hatnak ezek az aggodalmak?!
Mire taníthat bennünket egy hosszas sorban állás? – Türelemre, előzékenységre, becsületre… a sor végtelen hosszú.
Lehet, hogy a jellemünkre hat, lehet, hogy a körülményeinket változtatja meg, annyi mindenesetre bizonyos, hogy a várakozás okkal és szántszándékkal engedtetik meg. Ebben a tűnődő időszakban megértettem, hogy a lényegen persze nem változtat, ugyanolyan kínosan és akaratlanul állunk majd a várakozással szemben, ha megérkezik és árgus szemekkel néz ránk: az apró-cseprő mindennapi tennivalókat tekintve, hát még a jelentősebb életesemények vonatkozásában. Nem fogja akkor és ott megérteni sem a diagnózisát megismerő beteg, sem a srác egy szakítás után, sem az állásából kirúgott és új lehetőség után kutató munkás, hogy miért nincs megoldás, miért nincs MÉG megoldás. De lesz! Bízni kell benne, hogy lesz! Lehet, hogy újra neki kell futni, akár hetvenhetedjére is, lehet, hogy egyszerűen bele kell nyugodni abba a válaszba, hogy „nem”, és az számít megoldásnak, vagy tovább kell lépni, esetleg másik úton folytatni… bármi meglehet. Az viszont bizonyos, hogy azt a deficitet, amit ez időszakban megélünk, bölcsen kell felhasználni és alkalmazni, akármivel is kínál meg az élet. Akkor is, ha annyira fáj, hogy beleroppanunk, akkor is, ha nem értünk vele egyet, akkor is, amikor úgy érezzük, nincs tovább, akkor is van tovább, csak várni kell. Tetszik, nem tetszik, ez egy sajátos ajándéka számunkra a teremtő Istennek, mely eszközt megragadva szeretne formálni bennünket olyanná, amilyennek ő látni akar – hozzá hasonlatossá. A kezében vagyunk.
„Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító. Én mondtam meg, hogy megszabadítalak, én hirdettem, nem valamelyik idegen isten. Ti vagytok a tanúim – így szól az Úr –, hogy én Isten vagyok. Ezután is csak én leszek! Nincs, aki kezemből kiragadjon, ha én cselekszem, ki másíthatja meg?” (Ézsaiás 43,11–13)
Tudvalevő, hogy Isten ígéretei a legjobbat szánták az ember számára, erről is annyi helyen olvashatunk a Bibliában, ugyanakkor mégis annyira nehéz feldolgozni azokat az olykor elfogadhatatlan történéseket, amelyekkel szembesülünk életünk kapcsán. Zörgessünk, és adatik, csak nem mindig az, amire vágyik vagy éppen számít az ember.
Szóval a karanténban egyszersmind megkönnyebbültem, mert megkaptam a pihenést, még annak ellenére is, hogy talán nem jól kértem, ugyanakkor olyan lehetőségek kapui záródtak be előttem, ami azt a hirtelen jött nagy időt hasznossá, hatékonnyá, és igazán élvezetessé tehette volna. Végső soron nem kellett tovább hemzsegni az intéznivalók, kötelességek rengetegében, de azzal se kellett időt tölteni, amire minden feleslegesnek és időrablónak titulált dolog mellett és/vagy helyett vágytam. És ez a felismerés nagy arcon csapásként ért, csalódottság környékezett meg, elvégre nem is ezt vártam. Nincs jó rossz nélkül, és fordítva is igaz. Megfogalmazódott bennem, hogy tűnődhetünk az okok és okozatok összefüggésein, kereshetünk magyarázatokat, de egyedüli mentsvár – ha el tudjuk fogadni aktuális helyzetünkben, ha nem – csak Isten lehet számunkra.
„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám…” (Jeremiás 29,11–12)
Békességet tervez, és nem romlást. Talán ez az ígéret az, ami gyógyírként hatott zaklatott szívemnek. Kértem egy kis pihenőt az Úrtól az aktuális élethelyzetemben, vágytam valami egészen másra, ami elé a pihenő miatt akadályok gördültek, mígnem mára minden törekvésemet felülmúló élethelyzetbe csöppentem. Nem mondom, volt bennem ez időszak alatt a hálától és a felhőtlenségtől kezdve a neheztelésen, a dühön, a csalódottságon, az érdektelenségen keresztül minden, de – ahogyan korábban fejtegettem – szinte az összes Covid előtt rám nehezedő teher egyszersmind törpült hangyányivá, vagy keveredett a feledés homályába. Erre csak Isten képes! Senki másnak nincs hatalma arra, hogy megengedje, hogy a világra szabaduljon egy ilyen mértékű veszedelem, ami gyökeres változást követel a földkerekség valamennyi szegmensében. Persze most megvizsgálhatnánk, hogy milyen radikális változásokat indítványozott és kellett volna indítványoznia e lesújtó járványnak a világmindenség viszonylatában, kereshetnénk Isten valódi célját pusztításával az emberiség tekintetében, és elemezhetnénk teológiai okfejtések nyomán a végidők viszonylatában is a szóban forgó időszakot, de talán ezt majd valamikor máskor és máshol. Én most csak az egyes ember szemszögéből szeretnék rámutatni arra, hogy az Atya az Úr, és bár az ember tervezhet, vágyhat és kérhet, de az Úr az úr.
És hogy mit tanított nekem a várakozás? Hosszútűrést mindenképpen, és talán türelmet is – bár azt valahol félúton elvesztettem és azóta is keresem. Tanultam rugalmasságot, lemondást és bátorságot. Kitartást, azt minden kétséget kizáróan! A fókuszom teljesen más irányt vett, és az életemben a prioritások rendszere is átalakult. Csak néhány apró tulajdonság mindez, ami az embert összességében mégis egészen átformálja. Hogy mi szükség van a változásra, azt sokszor nem tudjuk rögtön, nem látunk összefüggéseket, de ott fent, a Mindenható célja ilyenkor is világos és egyértelmű. Ő ad és elvesz, megsebez és bekötöz, irányít bennünket áldatlan állapotunkban is, hogy egyszer csak áldássá lehessünk.
Mindnyájan több-kevesebb sikerrel tanuljuk a türelmet, az elengedést, és ami a legnehezebb: a hitet. Szerintem az egyik legnagyobb kihívás a várakozásban a remény és a bizalom megtartása, és minden nehézség, minden kiszámíthatatlan fordulat ellenére a kitartás. Hogy akkor sincs minden veszve, ha nincs víz, pedig te hajóval érkeztél.
