Nem csak személyek után érezhetünk tátongó űrt a lelkünkben, fájdalmat és gyászt a szívünkben, okozhatnak ilyesmit olyan dolgok is, melyek a körülmények alakulása révén sebeznek meg bennünket. Ezek nem érkeznek fekete gyászruhában, és nem kell utánuk temetőbe mennünk, némelyikük csendben költözik be az életünkbe, aztán ott marad, mint egy hívatlan vendég. Elveszíthetünk embereket, lehetőségeket, kapcsolatokat, éveket, és mindezek által néha önmagunkból is elveszíthetünk valamit: egy régi biztonságérzetet, egy gondosan felépített jövőképet, a hitet abban, hogy ha valamit eléggé szeretnénk, ha elég kitartóan küzdünk érte, ha elég sokat imádkozunk, akkor előbb-utóbb mégiscsak a miénk lehet. Aztán egyszer csak ott állunk valaminek a romjai fölött, és nem tudjuk, mit kellene kezdenünk vele.
Talán újjá kellene építeni, vagy egyszerűen továbblépni?
Meg kellene gyászolni, vagy keresni egy megfelelő igét, amelyet rá lehetne ragasztani a törmelékre, hogy legalább kívülről úgy tűnjön, hogy – ha nem is a vágyott módon, de mégis – minden a helyén van?
Keresztényként különösen kellemetlen helyzet, amikor a veszteségeink nem hajlandóak együttműködni a hitünkkel. Hiszen mi tudjuk, hogy van feltámadás, benne áll feketén-fehéren a Szentírásban, tudjuk, hogy Istennek semmi sem lehetetlen, és azt is, hogy ő képes újat teremteni ott is, ahol mi már csak a véget látjuk. Csakhogy a tudás és a reménység nem mindig ugyanazon az oldalon állnak, főként olyankor, amikor az ember éppen a saját életét próbálja összeszedni. Vajon lehet-e úgy hinni a feltámadásban, hogy közben vannak dolgok, amelyekről nem hisszük, hogy valaha visszakapjuk őket?
Természetesen nem arra gondolok e kérdés kapcsán, hogy eltemetett szeretteink egyszer majd feltámadnak – ha elég ügyesen hisszük –, nem is arra, hogy Istennek ne volna hatalma helyreállítani azt, amit mi végérvényesen elveszettnek gondolunk, hanem azokra a veszteségekre, amelyekkel kapcsolatban csupán próbálunk megtanulni együtt élni azzal, hogy valami nem úgy alakult, ahogyan reméltük. Van, aki egy kapcsolatot gyászol, amely soha nem rendeződött, van, aki azt az embert, akivé egy szerette a betegsége vagy a szenvedése következtében vált.
Van, aki az éveket, amelyek észrevétlenül teltek el, miközben valamire várt, de nem érkezett meg, és van, aki egy olyan jövőt, amelyet olyan sokáig dédelgetett a szívében, hogy szinte már emlékei vannak róla, noha soha nem élhette meg. Ezeknek a veszteségeknek nincs gyászjelentésük, nem állított senki nekik kopjafát, nem kapunk részvétnyilvánító üzeneteket sem velük kapcsolatban, és a környezetünk sem feltétlenül tudja vagy érti, miért fáj még mindig valami, ami mások szerint már régen lezárult. Élünk, tesszük a dolgunkat, mosolygunk a fényképeken, és időnként még azt is mondjuk, hogy minden rendben, jól vagyunk.
De mégis hogyan lehet valóban jól lenni egy olyan életben, amelyből valami visszavonhatatlanul hiányzik?!
Vigasztaló olvasni a Biblia történeteit a mélységből kiemelt emberről, a meggyógyult betegről, a hazataláló tékozló fiúról, a sokáig meddő asszonyról, aki végre gyermeket tarthat a karjában. Ezekben az életekben nem a veszteség az utolsó szó. A történetek végére a sírásból öröm lesz, a hiányból teljesség, a várakozásból beteljesedés. De mi történik akkor, ha a mi történetünk nem így végződik? Ha a mi tékozló fiúnk nem indul haza, a mi betegünk nem gyógyul meg, ha az imádságaink ellenére is üres marad az a hely, amelyet olyan régóta őrzünk valakinek? Vajon akkor is van értelme a hitünknek, ha az életünkben nem következik be az a fordulat, amelyről olyan sokszor hallottuk: hogy Istennél semmi sem lehetetlen?
Talán ezen a ponton kezdődik a hit egyik legnehezebb része. A feltámadás reménysége nem jelenti azt, hogy minden elveszített földi lehetőségünket visszakapjuk. A Biblia nem ígéri meg, hogy minden meg nem született történet egyszer mégis az életünk része lesz, minden elrontott kapcsolat helyreáll, és minden elvesztegetett évért kárpótlást kapunk úgy, ahogyan azt mi elképzeljük. A feltámadás ennél nagyobb ígéret. Pál apostol a korinthusiaknak azt írja, hogy a halandóságot elnyeli az örök élet (2Korinthus 5,4). Nem azt állítja, hogy a halál nem valódi veszteség, hanem azt, hogy nem övé az utolsó szó. A keresztény reménység nem az elveszített múlt visszavásárlásának lehetősége, hanem annak a bizonyossága, hogy az életünk végső értelmét nem az határozza meg, mennyi minden valósult meg abból, amit szerettünk volna.
Halottak napja környékén könnyebb megérteni valamit ebből. Ilyenkor olyan helyekre megyünk, ahol egészen nyilvánvalóvá válik, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet visszacsinálni. Hiába vinnénk még egy meg még egy csokor virágot, hiába mondanánk el még egyszer, amit annak idején nem sikerült, nem változtatna a történteken. De van reménység abban is, hogy Isten akkor sem hagy el bennünket, amikor mi nem tudjuk, mit kezdjünk a veszteségeinkkel. Nem kell minden fájdalmunkból tanulságot készítenünk, vagy minden kudarcunkat bizonyságtétellé formálnunk, nem kell minden hiányunkat gyorsan betöltenünk valami mással, igenis lehetnek olyan történeteink, amelyekre nem találunk megnyugtató befejezést. Isten ezekben is velünk van, mert az ő hűsége nem a mi történeteink sikerétől függ.
Visszatérve a kérdésre, miszerint vajon lehet-e úgy hinni a feltámadásban, hogy közben vannak dolgok, amelyekről nem hisszük, hogy valaha visszakapjuk őket – a válasz igen.
Talán éppen úgy lehet ezt jól csinálni, hogy megtanuljuk különválasztani a reménységet attól, amit mi szeretnénk remélni. Abból, hogy Istennek semmi sem lehetetlen, még nem következik, hogy minden lehetséges fordulatot meg is ígért nekünk. A feltámadás nem szerződés arra, hogy egyszer minden veszteségünket visszakapjuk, minden hiányunk betöltetik, és minden történetünk úgy végződik majd, ahogyan annak idején elképzeltük. A feltámadás annak az ígérete, hogy a veszteség nem a történet vége. Arra emlékeztet, hogy Isten hűsége akkor sem ér véget, amikor a mi reményeink viszont igen. A feltámadás hite nem teszi fölöslegessé a könnyeinket, és nem követeli, hogy a veszteségeinket megszépítsük, csupán azt tudatosítja bennünk, hogy a mi történetünk nagyobb annál, mint amit saját magunk átlátunk belőle. Lehet, hogy nem kapunk vissza mindent, amit elveszítettünk, de attól még nem kell örökre a hiány romjai között élnünk.
Photo by Ian Taylor on Unsplash
