Lépcsőporszívózás közepette születnek a legnagyszerűbb eszmefuttatások, elgondolások, főzés közben pedig megerősödik az emberben a tenni akarás vágya egy-egy gondolatmenet kivitelezése kapcsán. Így született meg egy hétköznapi apróság apropóján a következő analógia:
A múlt hét valamelyik napján a heti aktuális nagybevásárlásunkat ejtettük meg férjemmel. A jól bevált áruházláncolat egyikét céloztuk meg, és az idő szűke miatt munkamegosztással terveztünk spórolni, hogy jusson és maradjon is. Én kaptam az egérutat, hogy a bevásárlókocsival előremenjek és kedvemre bóklásszak, amíg férjem a PET-palackok visszaváltásának bűvkörében állta a kígyózó sorok sarát. Igazán kedvező is lett volna az ügymenet, csakhogy akárhogy nyomkodtam a bevásárlókocsiba a márkahű bilétát, sehogy se akarta az a hozzáláncolt párját elengedni. Próbálkoztam másik kocsival, az is ritka ragaszkodónak bizonyult.
Segítségemre akartak lenni hozzám hasonszőrű, bevásárolni vágyó delikvensek – gondolván, hadd haladjunk –, de nekik se adták meg magukat a kocsik. Fejünket vakarva álltunk, mire férjem is odaért a palackhaddal, és látva a tanácstalanságot, egy mozdulattal bepattintotta a helyére a bilétát, indulhattam is utamra.
Szemöldökömet felvonva meglepetten kérdeztem, hogy mégis hogy csinálta. Mit csinált másként, mint én vagy a többi járókelő?! Erre cserfes mosollyal szája sarkában csak annyit válaszolt: imádkozott előtte.
Ez a kis apró, szinte jelentéktelennek tűnő momentum indította el és bontotta tovább bennem azt a kérdésfelvetést, miszerint vajon hiszünk-e mi kellőképpen az Isten cselekvő erejében, használjuk-e ezt a kiváltságot az életünk valamennyi helyzetében, vagy csak tudjuk, hogy van egy ilyen opció is – úgy nem mellesleg –, és mint kotlóstyúk a tojásain, úgy ücsörgünk e fogalomkör gondolatán, kényelmesen melengetjük, hátha egyszer váratlanul kikel?!
És ahogy a lépcső fordulójában a kis szöszöket próbáltam kimanőverezni a sarkokból, ráébredtem, hogy tulajdonképpen remek mintapéldája vagyok azoknak a tétlenül csodára váró és vágyó egyéneknek, akik hívőknek vallják magukat, és ez olyannyira magától értetődővé válik életükben, hogy amikor aktualitását élvezné a hit valóságos gyakorlása, látványos megélése, elfeledkeztem erről a fantasztikus lehetőségről. A bevásárlókocsis ügy kapcsán jelentkező tanácstalanság az, ami egyes helyzetekben hozzáállásomat leginkább jellemzi – apró-cseprő és komoly dolgok kapcsán egyaránt.
„Legyen a te hited szerint!” – hangzik a Bibliában több helyen is Jézustól ez a kijelentés. Hogyan is lenne, ha minket célozna ez az üzenet? Én bizony lesütött szemmel ülök, mikor a válaszra gondolok…
Olyan sokszor nem az a kérdés, hogy Isten képes-e cselekedni a legapróbb dolgainkban is, nem az a kérdés, hogy számára túl kicsi vagy túl jelentéktelen-e egy bevásárlókocsi makacs lánca, egy hétköznapi bosszúság vagy egy-egy nagyobb élethelyzetünk. A kérdés sokkal inkább az, hogy eszünkbe jut-e őt egyáltalán bevonni?!
Mert mi, emberek, még keresztényként is hajlamosak vagyunk minden helyzetet először önerőből megoldani. Nyomkodjuk a bilétát rendületlenül, tanácstalanul nézünk össze a körülöttünk állókkal, másik kocsival próbálkozunk, elemzünk, bosszankodunk, újra és újra nekikezdünk – erőből, dühből, hátha… És sokszor csak akkor jut eszünkbe az ima, amikor már minden emberi lehetőségünk kimerült. Pedig a hit nem vészkijárat, nem egy utolsó eszköz a sor végén, amikor már minden más kudarcot vallott. A hit egy kapcsolat, sőt, mennyivel több annál! Meghívás arra, hogy Isten jelen legyen az életünkben – nemcsak a nagy döntésekben, a súlyos betegségekben vagy a sorsfordító pillanatokban, hanem a hétköznapok apró mozzanataiban is.
Talán éppen azért is olyan beszédes ez a kis bevásárlókocsis jelenet, mert rávilágít arra, milyen egyszerű, mégis szembetűnő lehet néha a különbség, ha valaki imádkozik előtte. És jóllehet nem is az a lényeg, hogy a kocsi valóban az ima miatt engedett-e, hanem az a szívbéli mozdulat, amely Istenhez fordult megoldásért. Az a természetesség, amellyel valaki nemcsak tud az ima lehetőségéről, hanem él is vele, mert számára az nem egy különleges alkalmakra fenntartott vallásos gesztus, hanem az élet legkézenfekvőbb reflexe.
Jézus szavai újra és újra visszhangzanak: „Legyen a te hited szerint!” De ezek a szavak nem csupán kijelentések – ne feledjük –, hanem egyszersmind meghívások is. Meghívások arra, hogy a hit ne csak egy gondolat legyen a fejünkben, hanem élő gyakorlat a mindennapjainkban. Mert a hit gyakorlása nem feltétlenül látványos csodákkal kezdődik, hanem egészen apró döntésekkel. Egy rövid fohásszal, egy belső odafordulással, egy egyszerű mondattal: „Uram, segíts!” És ki tudja? Lehet, hogy néha még a bevásárlókocsik is könnyebben elindulnak.
Az Istenhez fordulás tehát nem a nagy pillanatok kiváltsága. Tulajdonképpen nem más, mint egy meghívás keringőre.
Az élet apró és nagy dolgainak kusza lépéseit nem egyedül kell eljárnunk, Isten vezet benne, ha engedjük neki. Egy lépés előre, egy oldalra, aztán forgás – és egyszer csak rájövünk, hogy amit összefüggéstelen mozdulatoknak hittünk, az valójában a tánc maga. A keringőben – ahogy az életben is – nem az számít igazán, hogy minden lépést tökéletesen ismerünk-e, hanem az, hogy elfogadjuk annak a vezető kezét, aki hallja a zenét.
