• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

A PUSZTÁBAN ÉRZED MAGAD?

Elolvasási idő: 9 perc
Elolvasási idő: 9 perc
Talán úgy érzékeled saját életedet jelenleg, mintha a pusztában lennél. Mintha sivatag venne körül. És ennek a pusztának az ereje kiéget téged.

Mert nemcsak a táj kietlen, nemcsak kopárság vesz körül, de reményt sem látsz arra, hogy valami felfrissítsen.
Kedves olvasó, amikor sok-sok apró probléma vesz körül, ha nyomasztanak a gondok, ha nem találsz örömet semmiben sem, az valóban kiégető hatással lehet életedre. Eshet odakint eső vagy akár hó is – te kiszáradsz, kiégsz.

Sok jele lehet ennek. Például az, hogy nem tudsz örülni dolgoknak.

Nem képesek benned az apró események – talán még a jelentős pozitív történések sem – örömet kiváltani. Ritkán mosolyogsz, és már nagyon régen nevettél. De sírni sem tudsz úgy, mint korábban, amikor egy megható történetet hallottál vagy romantikus filmet néztél meg a kedveseddel.

Ha hasonló jeleket látsz magadon (vagy látnak rajtad mások), akkor nagy valószínűséggel te most a pusztában vagy. Az anyagi, egzisztenciális, fizikai-egészségi, érzelmi vagy lelki pusztában. Önnön létezésedet a sivatagban kiszáradt fűcsomóként érzékeled.
Ha így van, figyelj jól: ma ebben a helyzetedben szeretne megszólítani az Úr. És érdemes őrá figyelni, mert ő ért a pusztához, a pusztaságban történő túléléshez – sőt, a sivatagban megtapasztalható felvirágzáshoz!

Az ő népe ugyanis nagyon sok időt töltött a pusztában.

Néhány évvel ezelőtt a Negev zord és kegyetlen kősivatagjában túráztunk sok napon keresztül egy tapasztalt, helyi túravezető irányításával. Olyan kopár volt a táj, hogy néha már annak okán is felkiáltottunk, ha egy bokrot láttunk, annyira ingerszegény volt a környezet. Többnapos, meglangyosodott vizünket gondosan óvtuk kulacsainkban. Végül mennyei zeneként éltük meg Dávid vízesésének hangját, a lecsorduló vízzuhatag hangját.
A sivatag azért sivatag, mert nincsen csapadék. Nincsen víz. Illetve van, de nagyon ritka és kevés.
Izrael népe a déli területeit nevezte „Midbar”-nak: itt csak márciusban, esetleg áprilisban van egy kis eső. Az itt élőknek azt kell beosztaniuk az egész esztendőre.
Amikor az Örökkévaló kivezette népét Egyiptomból, akkor ilyen területeken kellett bolyonganiuk. Az ilyen terület „kietlen és puszta” (Jeremiás 4,23), mint a föld Isten teremtési cselekményének áldása előtt (1Mózes 1,2).

Ugyanakkor nem csak a fizikai puszta adhat nekünk nehéz átéléseket. Mindannyian megtapasztalhatjuk életünk során az érzelmi, gondolati és/vagy lelki sivatagi létet. Kietlennek, pusztának éljük meg ilyenkor az életterünket, környezetünket – és hamarosan saját életünk is kiszáradni indulhat, elsivatagosodhat.
Én is jártam a pusztában – nem csak fizikai értelemben. Jártam ott úgy, hogy minden érzelmem sötétté vált, az elmémen sűrű köd ült, a lelkem pedig sajgott a sérülések és a kiszáradás fájdalma miatt.

A bibliai leírásokban sokszor találkozunk azzal, hogy az  Úr úgy intézi a dolgokat, hogy szerettei – egész népe, egy prófétája vagy éppen egyszülött Fia – a pusztába kerüljön.

Azaz vagy közvetlenül vagy közvetve az Úr viszi ki gyermekeit a pusztába.

Ő kivitte a pusztába ellenségeit, de kivitte saját népét is. Volt, akit büntetésből küldött oda, és volt, akinél éppen a puszta jelentette a megmenekülést, a védelmet, és vált Isten szeretetének eszközévé.


Mi mit tanulhatunk meg a pusztai átélésünkből? Hogyan viszonyuljunk ahhoz, ha azt tapasztaljuk, hogy az Úr bennünket is kivitt a pusztába?

1. Isten minden gyermekét kiviszi a pusztába egy időre.

Mindannyian átélünk olyan időszakokat, amikor bajt baj követ, amikor nem találunk fogódzót, lelket frissítő eseményeket, átéléseket… amikor csak a kopár és lélekölő pusztaság vesz körül, és nem látjuk a kiutat… És kezdünk kiszáradni. Kezdünk érzelmileg kiégni. Ilyenkor mi is úgy kiáltunk, mint Jóel próféta: „Hozzád kiáltok, Uram, mert tűz égette ki a puszta legelőit, és láng perzselte fel a mező minden fáját.” (Jóel 1,19)
Az ilyen átélés közvetlen kiváltója lehet többek között a munkahelyünk elveszítése, a nehéz anyagi állapot, a megromlott emberi kapcsolatok, a súlyos egészségügyi problémák, a családi bajok, a magányosság: az egyedülállói lét, amikor valaki még nem találta meg a társát, vagy éppen az özvegyi lét, amikor már valaki elveszítette azt.
A pusztában így nagy veszély van arra nézve, hogy nekiengedjük magunkat a búsulásnak és a depressziónak. „Zokogva siratom a hegyeket, gyászolom a puszta legelőit, mert kiégtek, ember sem jár arra, és nem hallik a nyájak bégetése. Az ég madarai és az állatok is elbujdostak, elköltöztek” – írja Jeremiás próféta (9,10).
A legrosszabb sokszor éppen az az egészben, hogy azt hisszük: ez csak velünk történik. Mi vagyunk a legszerencsétlenebbek a családban, a gyülekezetben, a városban…

Szeretnélek ma abban megerősíteni, hogy Isten mindannyiunkat kivisz a pusztába.

És bár ennek sokféle oka van, de az Atya mindenképpen jól tudja használni életünkben ezt az átélést. Erről szól a második gondolatsor:

2. A pusztaélmény célja a felkészülés, hogy Isten kezében áldott eszköz lehess.

A Szentírás elmondja azt nekünk, hogy ha Isten népébe tartozunk, akkor ő nem azért enged – vagy éppen vezet, küld – bennünket a pusztába, mert a romlásunkat akarná. Éppen ellenkezőleg: áldást készít számunkra, és használni is szeretne minket az ő céljaira, és arra kíván felkészíteni bennünket. Meg akar tisztítani az áldás befogadására.
Az ő eszközévé akar tenni, és ennek a folyamatnak a terepe a pusztában van, nem Kánaánban! Így olvassuk ezt az Újszövetségben: „mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsidók 12,6)
Gondolj csak Izrael pusztai vándorlására (40 év), Mózes szintén 40 évnyi pusztai tartózkodására, Jézus Krisztus 40 napos pusztai böjtjére, vagy Saul (a későbbi Pál apostol) megtérése utáni „eltűnésére” Szíria pusztájában! Mindegyikük életében szükséges volt a puszta, a sivatag – annak érdekében, hogy valami hatalmas feladatra váljanak alkalmassá Isten kezében.

A pusztában magány van, szomjúság és szűkölködés.

És pontosan ez kell a felkészüléshez! Jézus nemcsak a Lélektől ragadtatott el a pusztába, hanem maga is ezt választotta nemegyszer! A pusztába ment ki, ha a felszínes jólét helyett elmélyülésre vágyott:  „A híre annál jobban terjedt, és nagy sokaság gyűlt össze, hogy hallgassák, és meggyógyítsa őket betegségeikből. Ő azonban visszavonult a pusztába, és imádkozott.” (Lukács 5,15–16) Sőt, ő a tanítványokat is kivitte a pusztába (Márk 6,31).

3. A pusztai tartózkodás – ha rendkívül hosszúnak tűnik is – ideiglenes. Azaz ne félj: kivezet onnan téged is az Úr!

Mivel a pusztai lét a felkészülést célozta meg, ezért nem tartott örökké eddig senki életében sem. A tiédben sem fog! Ráadásul addig sem vagy magadra hagyva, még ha úgy is tűnik. A Teremtő mondja: „Én gondoskodtam rólad a pusztában, a kiszikkadt földön.” (Hóseás 13,5)
Fontos erre gondolni, mert az egyik legnagyobb nehézségünk a pusztai tartózkodás során, hogy arra gondolunk: „Itt senkire sem számíthatok, ráadásul innen nincsen kiút. Nekünk végünk, itt fogunk elpusztulni… Isten elvetett engem, minket. Már nem szeret bennünket…”
Amint végbemegy a felkészülésed, Urad kihoz a pusztából. Akkor az olyan élmény lesz számodra, mint amikor kivirágzik a puszta. Amikor pezsegni kezd a sivatag. „Örülni fog a puszta és a szomjú föld, vigad a pusztaság, és kivirágzik rajta a nárcisz.” (Ézsaiás 35,1)

Kedves Olvasó!
Ne add fel, ha a sivatagban érzed magad! Mert bár az igaz, hogy te ott nem tudsz életben maradni, és kitalálni sem onnan a magad erejéből, de az Úr törődik veled, ha az ő gyermeke vagy. Nem hagy ott elveszni. Ki fog hozni onnan.
De addig is egy fontos tanács: használd ki jól a pusztában tartózkodás idejét! Engedd, hogy Isten munkálkodjon rajtad, formálja szívedet, lelkedet, elmédet – és így, ezáltal készülj fel a rád váró feladatra!
Mint aki magam is mélyen jártam korábban a lelki-szellemi sivatagban, hadd kívánjam: mindebben adjon erőt és kitartást neked (nekünk) az Úr, aki a sivatag Istene is!

Dr. Steiner József

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp