Hajolj meg előttem!

Elolvasási idő: 6 perc
Elolvasási idő: 6 perc
Nem sokkal ezelőtt az egész országot megrázta a hír, miszerint Benedek Tibor háromszoros olimpiai, Európa- és világbajnok vízilabdázó 47 éves korában elhunyt.

Nem vagyok túlzottan nagy sportrajongó, de erre a hírre megdobbant a szívem. Sokszor hallottam őt nyilatkozni egyedül és a feleségével közösen is, mindig példaértékűnek tartottam, ahogy egymáshoz viszonyultak. Őszinte tisztelettel és szeretettel beszéltek egymásról, ismeretlenként is szimpatikus házaspár képét mutatták, akik mindenféle sallangtól mentesen élik az életüket, nevelik a gyermekeiket, és szeretik a hazájukat.

Belém nyilallt hát a kérdés, hogy miért? Miért kellett meghalnia ennek az embernek?

Hátrahagyva egy feleséget, három gyermeket, barátokat, a jövő vízisportnemzedékét és valamilyen szinten az egész országot. Még napokig nem hagyott nyugodni, hogy mit érezhet most a családja. Tegnap azonban szembe jött velem egy reklám egy ismert magazin címlapjával, melyen ez a felirat állt nagy betűkkel Benedekék képe alatt a feleség nyilatkozatával:

,,Nekem Tibor az Isten!”

Természetesen nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni ebből az egy kiragadott, hatásvadász mondatból, bár sok mindent elárulhat arról, amikor egy emberi életet isteni magasságokba repítünk.

Hogy áll a világ, és benne mi, keresztények a bálványokkal? Könnyen eltolhatnánk magunktól a felvetést, hiszen talán nincsenek faragott szobrok az otthonunkban, és Istennek adjuk meg a tiszteletet és az imádatot. Azonban ahogy azt egy lelkipásztor jól megfogalmazta: ,,Nem az a kérdés, hogy vannak-e bálványaink, hanem hogy mit kezdünk velük, és ami talán még fontosabb, hogy ők mit kezdenek velünk?”

Úgy gondolom, hogy azért igaz a fenti mondat, mert bálvánnyá válhat bármi az életünkben, ami fontosabb lesz az Úrnál, és amit az Isten alakú űrbe akarunk beletuszkolni a szívünkben. Ezek lehetnek kifejezetten jó dolgok is, amik szépen lassan, módszeresen átvehetik a hatalmat a szívünk felett.

Ahogy Luther Márton mondta: ,,Az emberi szív egy valóságos bálványgyár.” Nem tud más lenni. Az emberi természetnek muszáj valamit imádnia.

Ha nem az Istent, akkor egy teremtményt (házastársat, gyermeket, szülőt, példaképet, egy influencert, egy állatot akár) vagy egy eszközt (a pénzt, szexualitást, egyéb javakat, a szépséget, egészséget, sportot). Mit teszünk ma is a bálványainkkal? Építjük őket, vagyis szeretjük őket (pl. testépítés, házépítés vagy akár gyülekezetépítés), áldozunk nekik, tehát bízunk bennük, hogy teljesítik a hozzájuk fűzött reményeket (mértéktelen pénzköltés, időrabló tevékenységek, vágyott holmik), meghajlunk előttük, azaz engedelmeskedünk nekik (pl. alternatív gyógymódok, jóga). E mögött a mechanizmus mögött pedig már nem nehéz felismerni a Hazugság atyját, aki embergyilkos a kezdetektől fogva. Embergyilkosságról van szó, mert a bálvány egy idő után függőséget okoz (munkaalkoholizmus; társ-, kapcsolatfüggőség; pénz-, hatalom-, sikerfüggőség), és az egyén már nem tudja, hol is van ő valójában, mert a bálvány rabjává válik.

A saját életemben sokszor észrevettem, hogy amikor Jézust csak hátizsáknak tekintem, tehát csak akkor veszem elő, ha éppen szükségem van rá, amúgy pedig a sarokba dobom, akkor valami más tölti ki az életemet.

Volt, hogy a szolgálat, a másoknak való megfelelés, vagy az okostelefon nézegetése, de jelen helyzetemben a kisgyermek is lehet bálvány, amit minden más fölé helyezek. Fel kell tennem magamnak a kérdést: félelemmel tölt el, ha azt a bizonyos személyt vagy tárgyat elveszíteném? Azt érzem, hogy már nem lenne teljes az életem nélküle? Tudnám-e együtt mondani Jóbbal: ,,Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21) Nehéz kérdések ezek… Az a legnagyobb buktató ebben a körforgásban, hogy ezek a dolgok nem rosszak alapvetően, de igazán jók csak Jézus kezében lennének. Viszont ha őt kihagyom a képletből, akkor se én nem fogok jól működni, se azok a területek az életemben, melyeket Jézus elé helyeztem.

De a mi Istenünk ennyire önző lenne, hogy senkit és semmit nem tűr meg maga mellett? Miért baj az, ha az ember élvezi az életet?

Az a helyzet, hogy ez egy lelki veszélyzóna! Ugyanis bármi más válik az imádat tárgyává, az szükségszerűen keserűséghez és függőséghez vezet, mert nem arra lett kitalálva, hogy nekünk boldogságot, reményt, teljes életet adjon. Csak Isten tud a jó irányba állítani és megelégíteni, és ehhez valóban a teljes szívünket kéri! Higgyük el végre, hogy nem attól leszünk szerethetőbbek, hogy birtoklunk valamit, vagy elérünk egy célt, mert a teremtő Atya értékesnek lát és célja van az életünkkel. Ő nem megszerezni akar minket, nem telhetetlen zsarnok, akinek áldozatokat kell hozni, ő az életet és a valódi szabadságot adja a bálványistenekkel szemben!

Az egyik kedvenc énekszövegemmel szeretném zárni, mely egy teljesen más meghajlásról beszél. Nem mindegy hát, hogy ki előtt hajtunk térdet!

Taníts, Uram, meghajlani, mint szélben az aranykalász!
Hajoljak meg, ha Szentlelked reám fuvall s porig aláz!

S dacos szívem ha ellenáll, midőn a Lélek rálehel,
Jöjj tűz gyanánt, s a dac, a gőg Lelked tüzében égjen el!

Mint bősz hullám, mely megtörik, ha parthoz űzi zúgó szél,
Úgy törjön össze szívem is, amint tebenned partot ér!

 

 

Forrás: Timothy Keller (2015): Bálványaink. Ismert és rejtőzködő istenek ígéretei

Floch Gábor: Bálványgyár. Balatonszemesi Baptista Gyülekezet, 2020. 06. 21.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp