A megtűrt jebúsziak

Elolvasási idő: 8 perc
Elolvasási idő: 8 perc
Tegnap egy előadáson vettem részt, amelyen konstatáltam, hogy én mint keresztény deviáns vagyok.

És valóban… az újjászületett emberek – a világ számára – sok meghökkentő, a normálistól eltérő dolgot tesznek. Nekem sem jelentett gondot, amikor összeszedtem minden olyan ruhámat, ékszeremet, parfümöt és emléktárgyat, ami régi életemben olyan sokat jelentett, majd zsákokba csomagolva egész egyszerűen a kuka mellé helyeztem azokat. Ismerőseim csak csóválták a fejüket, hiszen több tízezer forintra rúgott az érték, ami a szemetesben landolt. De nekem már értéktelen volt, mert kárnak és szemétnek ítélte meg az Isten drága lelke bennem. Boldog voltam, hogy ezeket a csomagokat nem kell tovább cipelnem.

Aztán volt olyan is, amitől kicsit nehezebb volt megszabadulni. Emlékszem, amikor Isten megszabadított a dohányzás kötelékéből, találtam egy fél doboz cigarettát. Rögtön megkísértett az ördög, hogy még ezt a pár szálat szívjam el, aztán majd utána végleg lerakom. Csak nem dobok ki egy fél doboz cigarettát?! – gondoltam. De ugyanez játszódott le a jó minőségű italoknál is. Hiszen a Biblia sem tiltja, hogy néha igyunk egy keveset! Még Timóteusnak is javasolja Pál, hogy gyenge gyomrára és gyakori gyengélkedésére való tekintettel éljen egy kis borral. Akkor nekem is szabad! Igen, szabad. De nem biztos, hogy használ! Akinek problémái voltak az alkohollal, jobb, ha nem tart otthon. Így némi vívódás után, de a cigarettától és az italtól is könnyes búcsút vettem.

Mégis ez volt a könnyebb rész. Mert ezek fel lettek fedve, le lettek leplezve, meg lettek vallva és ki lettek űzve. De mi a helyzet a megtűrt társbérlőkkel? Akik a szívemben továbbra is foglalják a helyet, és csendesen, a felszín alatt mérgezik újonnan nyert életemet?

Hány olyan ajtó van, amit szándékosan vagy tudatlanságból nem nyitok ki az Úr Jézus előtt?

Nagyon megérintett az a bibliai történet, amikor a honfoglalást követően Izrael fiai az őslakos jebúsziakat nem tudták elűzni, ezért velük együtt éltek sokáig. Ez a cselekedet oda vezetett, hogy Isten népe a kánaáni népekkel keveredett, majd végül azok isteneit kezdték el tisztelni (Bírák 3,5–6). Felkeltette az érdeklődésemet, hogy vajon miért nem tudták kipusztítani ezt a népcsoportot, ezért utánanéztem kicsit.

Jebúsz a jebusziták ókori városa volt azon a területen, amelyet ma Jeruzsálemként ismerünk. Az idegenek városaként is emlegették. Az ország felosztásakor a város Benjámin törzsének jutott. Józsué korában azonban nem foglalták el Izrael fiai, később felégették, de nem vették birtokba. Mivel szikla fennsíkjára épült, ezért nehéz volt bevenni, továbbá fejlett csatornarendszerrel is rendelkezett, ami az egész várost behálózta a földfelszín alatt mintegy hosszú alagútrendszert alkotva. Végül Dávid király foglalta el Sion sziklavárát, és helyezte erre a helyre uralma központját. A kérdésemre a választ Sámuel 2. könyvének 5. részében a 8. versben kaptam meg. Dávid király itt ezt mondja: „Mindenki, aki öli a jebúsziakat, nyomuljon a csatornához! Mert ezeket a sántákat és vakokat szívből gyűlöli Dávid!” Tehát ezért nem tudták kiirtani őket! Mert a föld alatt beásva, ismerve az alagútrendszert el tudtak menekülni, el tudtak bújni, majd az alkalmas időt kivárva, sötét lyukakból támadva irtották Izrael fiait.

Nem ilyen-e a bűn? Az elrejtett dolgok, a megtűrt óemberi halott cselekedetek, mint valami rossz horrorfilmben, előmásznak a kripta sötétjéből, üldöznek, beléd csimpaszkodnak és lerántanak a mélybe.

Nemrég a könyvespolcot takarítottam, amikor megakadt a szemem egy számomra nagyon kedves író gyönyörű kötetsorozatán. Rögtön megszólalt bennem egy hang: „Ezek mit keresnek még itt?” El is határoztam, hogy megszabadulok tőlük, és ezt a tervemet megosztottam a férjemmel is. Emlékeztetett rá, hogy ő már évekkel ezelőtt felvetette nekem ezt a témát és akkor rövidre zárva elutasítottam ezt az ötletet. Ahogy visszaemlékeztem a jelenetre, eszembe jutott a párbeszéd is és az érvek, amelyekkel megvédtem az álláspontomat:

„Ez szépirodalom. Az általános műveltség része. Gazdagítja, színesíti az ismereteimet, bővíti a szókincset, a képzelőerőt. Semmi rossz nincs benne. Meg amúgy is! Ez majdnem a teljes sorozat. Rengeteg meló volt összeszedni, az anyagiakról nem is beszélve. Van, ami már antik, beszerezhetetlen kiadás. Majd a gyerekeink is biztosan el fogják olvasni. Miért fosszam meg őket eme irodalmi remekektől? Nem lehetünk ennyire korlátoltak, az iskolában is rengeteg dolgot el kell majd olvasniuk.”

Ahogy ezen gondolkodtam, döntöttem. A könyvek maradnak. Nincs semmi logikus magyarázat arra, hogy kidobjam őket. Jól megférnek a hitéleti könyveink mellett. Nincs ebben semmi rossz.

Igen ám, de ahogy teltek-múltak a hetek, egyre nyugtalanabb lettem. Akárhányszor a könyvespolcra néztem, újra elöntött a békétlenség, és megszólalt bennem újra az a hang: „Ezek mit keresnek még itt?” És jött az ördögi kör. A szó szoros értelmében…

  • „Ez szépirodalom. Az általános műveltség része…”
  • Jó, de mit keresnek még itt?
  • „Ez majdnem a teljes sorozat…”
  • Mi köze a világosságnak a sötétséghez?
  • „Nem lehetünk ennyire korlátoltak!”
  • Ha valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik Istennek!

Ellenség! A rókabarlangban settenkedő, palánk mögött megbújt őslakos jebúszi! Óemberi bűnös természetem minden okoskodásával és ezernyi kiskapujával. Csak egy kis ez, csak egy kis az, egy kicsi az Úr asztaláról, egy kevés a sátán asztaláról, és a „titkos féreg foga rág”! Felelevenítettem „kedvenc könyveim” történéseit, és undorodva állapítottam meg, hogy tele vannak okkult, parázna, lázadó, ellenálló, erőszakos, istentagadó eseményekkel. Hogy szerethettem én ezeket annyira, és hogy ragaszkodhattam ennyire hozzájuk?! Hogy lehettem ennyire vak? Villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy én ezeket a könyveket behoztam a házasságomba, ami, mint valami trójai faló, belülről rejtegeti az ellenséget, és csendesen, a felszín alatt várja, hogy mikor támadhat.

A megtűrt jebúszi. Az elásott bűn. Szívemnek ki nem nyitott ajtaja.

Én, aki olyan nagy gondossággal körbejárom esténként a házat szemrevételezve, hogy minden ajtó és ablak zárva van-e. Nehogy idegenek jöjjenek be az éjjel, és ellopjanak valamit. De az idegen város lakóit simán megtűröm, sőt védelmembe veszem a lelkiismeretemmel szemben, holott ezzel a legnagyobb tolvajnak nyitom szélesre a kapukat! Kitéve nem csak magamat, hanem a családomat, a gyermekeimet is a támadásnak. Pusztuljon hát az összes jebúszi! A könyvek mentek. Isten békessége pedig jött és betöltött mindent.

És most téged kérdezlek, kedves olvasó:

Élnek-e még nálad jebúsziak? Gondolkodtál-e azon, honnan a békétlenség, az örökös harc a házastársaddal, a véget nem érő viták a gyermekeddel, az ellenszegülés a feletteseddel szemben, állandó elégedetlenség a környezeted iránt, az ítélkező hozzáállás lelki vezetőid irányában? Vannak-e lelked titkos kis bugyraiban megbújó őslakosok? Nincs-e palánk mögött ólálkodó ellenség a szíved mélyén? Mit kér el ma tőled az Isten, hogy megtisztítson és megszabadítson? Hívd segítségül Dávid Fiát! Jézus az, aki a vakok szemét megnyitja, és nem hagyja, hogy ingadozzon az igaz. Járását egyenessé teszi, bölcsességet ad, vándorútján segíti őt.

„És ezt mondta Dávid azon a napon: Mindenki, aki öli a jebúsziakat, nyomuljon a csatornához! Mert ezeket a sántákat [akik kétfelé sántikálnak] és vakokat [akik sötétségben járnak] szívből gyűlöli Dávid [a Király]. Ezért mondják: Vak és sánta ne menjen be a templomba [a test a lélek temploma].” (2Sám 5,8)

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp