Vérét jelül az ajtófélfára kenték, és várták az angyalt, aki Egyiptomnak ítéletet, nekik megváltást, szabadulást hozott. Az éjfél sötétjében nagy jajgatás támadt, nem maradt egyiptomi ház, hol ne lett volna halott. A választott nép útnak indult az ismeretlenbe, az Úr kihozta népét a szolgaságból.
„Virrasztott az Úr azon az éjszakán, amikor kihozta őket Egyiptomból. Ez az éjszaka az Úré volt.” (2Mózes 12,42)
Izrael még nem látta a jövőt, a következő lépés se volt világos előttük, alig értettek valamit abból, amit Isten kért tőlük. De Isten időzítése, mint mindig, most is tűpontos volt: „éppen azon a napon jött ki az Úr egész serege Egyiptom földjéről, amikor letelt a négyszázharminc esztendő.” (41. vers) Virrasztott az Úr azon az éjszakán. „Izrael fiai pedig hatalmas kéz oltalma alatt vonultak ki.” (14,8b)
Nem tudom, hol tart most épp az életed. Úton vagy már az ígéret földjére, vagy még a szolgaságban vesztegelsz? Talán már olyan régóta tart a mostani fejezet, hogy meg is feledkeztél az ígéretről, elhívásról, vezetésről. Talán Egyiptom jelenti neked a biztonságot, és furcsa most hitből kilépni a bizonytalanba. Nem tudod, Isten mire készít, mihez kell a bárány, a vér, a kenyér.
Nem érted, hová vezethet az út, ami a pusztába vezet. Nem látod az angyalt, a hatalmas oltalmazó kezet – csak a félelem hangját hallod, a sivatag hidegjét érzed, a gyerekeid jövője aggaszt, és a bizonytalan holnap nyomaszt.
De ha ez a te éjszakád, akkor biztos lehetsz benne, hogy az Úr most érted is virraszt.
Jó lenne kihagyni, elkerülni ezt. A világosban menni, egy átlátható úton, belátható jövő felé indulni el, de ez a lépés most megkerülhetetlen, és az ilyen éjszakákon fordul a sorsunk az új irányba.
Fotó: unsplash.com
