A gazdasági stabilitás, a fenntartható fejlődés, a szociális háló, a demokratikus intézményrendszer összes vívmánya akkor működtethető hatékonyan, ha az erkölcsi rend adja a nyugalmat és a békességet.
Járjátok be Jeruzsálem utcáit, nézzetek szét, tudakozódjatok, kutassátok át tereit! Található-e, van-e olyan ember, Aki törvény szerint él, És igazságra törekszik? Akkor megbocsátok Ennek a városnak!… Népem romlását úgy gyógyítják, Hogy könnyelműen mondogatják: Békesség, békesség! – de nincs békesség! Szégyenkezniük kellene, Mert utálatos, amit tettek. De nem akarnak szégyenkezni, És már pirulni sem tudnak… Népem megvizsgálójává, Kutatójává rendeltelek, Hogy megismerd és megvizsgáld életét… Figyeltem és hallottam, Hogy nem őszintén beszélnek. Senki nem bánja gonoszságát, és nem mondja: Mit tettem?! (Jeremiás 5,1; 6,14-15.27; 8,6)
Válaszra váró kérdések
Mi a megbocsátás törvénye? Hogyan lehetünk a megbocsátásban Isten munkatársai? Hogyan ronthatunk el mindent és mindenkit, hogyan akadályozhatjuk Isten megigazító kegyelmét a megbocsátás helytelen alkalmazásával? Hogyan válnak némelyek egyre megátalkodottabbakká azáltal, hogy megbocsátanak nekik? Miért erőtlenedik el a társadalom, miközben mindennel és mindenkivel szemben úgymond megbocsátó?
Valóban igaz-e, hogy ha a másik nem is kér bocsánatot, akkor is meg kell bocsátani neki? Mások nevében mikor bocsáthatunk meg? A megbocsátás valóban egyet jelent a felejtéssel?
Ha megbocsátottunk, akkor valóban már soha és sehol nem szabad említeni a vétket? A megbocsátás ugyanazt jelenti, mint a kiengesztelődés? Az ember valóban nem ítélheti meg a másik viselkedését, magatartását, cselekedetét? Valóban nem jelentheti ki embertársa bűnös tettéről, hogy az bűn? Ha mégis megteszi, akkor az már valóban a megbocsátás szándékának hiányáról árulkodik?
Ki tudja, még hány és hány kérdés kapcsolódik a megbocsátás örök témájához. Fontos, hogy mindegyikre bibliai választ adjunk, és bibliai gyakorlatot alakítsunk ki, egyébként az oly igen vágyott családi, egyházi és társadalmi békesség és szeretet nem lehet a miénk.
Zűrzavar a fejben és a lélekben
Sokak fejében és gyakorlatában teljes a zűrzavar a megbocsátás ügyében, és ez meg is látszik az életükön, de közvetlen környezetükön, családjuk tagjain is. Hajszolják a nyugalmat, de békétlen lélekkel, s ezzel zűrzavart okoznak minden jó szándékuk ellenére a fejekben és a szívekben. Ellentmondásos egész életvitelük.
Ma egyre többen kétségbe vonják, hogy az igazság és az emberi személyiség között lehet összhang. Ezt az állapotot nevezi a Biblia megigazulásnak és megbékélésnek, amit végső soron Isten a megbocsátásban ad az embernek.
A megigazulás lehetőségében kételkedők a megbocsátásra nem úgy tekintenek, mint ami megváltoztatja az embert, csupán mint ami a múltat „eltörli”, a felejthetetlen felejtés dögkútjába dobja, ahol az tovább bomolva fertőz. A megbocsátást tehát úgy értelmezik, mint ami csak átmenetileg oldja föl az emberek közötti ellentéteket és szembenállást. Már nem is hiszik, hogy van igazság, csupán megegyezések, szerződések léteznek számukra. Béke alatt a szerződések létrejöttét és betartását értik. A kívánatos állapot elérését a társadalom helyes működésétől (gyakorlatilag működtetésétől) várják, nem pedig az emberek belső változásától és javulásától.
Határozottabb kérdések
Varnus Xaver orgonaművész egyik könyvének címe: Isten majd megbocsájt: az a mestersége. A cím tragikus tévedésről árulkodik. Egy keresztény férfi mondta el, hogy gyermekként úgy gondolta, természetes, hogy Isten megbocsát neki. Nem gondolta, hogy ennek lenne feltétele is. Senki nem tanította erre.
Hogy is van ez? Ma a társadalomban magától értetődő elv, hogy az előző diktatórikus rendszer működtetőinek és fenntartóinak feltétel nélkül meg kell bocsátani. A gyülekezetekben, Krisztus egyházában is terjed ez a gondolat, hogy a megbocsátást nem szabad feltételhez kötni, mert akkor már nem is megbocsátás; hogy a szeretet és a békesség is azt követeli tőlünk, hogy a megbocsátást adjuk önzetlenül és feltétel nélkül.
Tényleg így van? Eszerint a Simon Wiesenthal Intézet náci bűnöket és bűnösöket leleplező tevékenysége valójában az isteni szeretet és akarat megcsúfolása és meggyalázása? Vagy szeretetlenül viselkedett II. János Pál pápa, mikor engedte gyilkosát elfogni, börtönbe zárni és börtönben hagyni, s csupán elítélése után kereste meg a megbocsátó üzenettel? Eszerint a szeretethimnusz azon gondolata, hogy a szeretet sok vétket elfedez, azt jelenti, hogy a szeretet szemet huny a bűnök és vétkek fölött, hogy fedezi a bűnöket?
A társadalmi diktatúra egyházi és politikai ügynökei vajon felszabadulhatnak-e, erkölcsileg megújulhatnak-e úgy, hogy közben elkerülik azt az utat, ahol igazi megbocsátást nyerhetnének? A megbocsátás azt jelenti, hogy a bocsánatot folyamatosan, minden megfontolás nélkül adjuk minden ellenünk és mások ellen elkövetett bűnre, és a másik azt kezd vele, amit akar?
Sokan az egyházban is elhiszik a megbocsátás felelőtlen gyakorlásának kötelességét, sőt ezt némelyek másoktól is elvárják. Bizonyára nem gondolták még felelősen végig, micsoda rombolást visznek végbe az emberek, elsősorban a gyerekek és fiatalok lelkében s az egész kultúrában.
A megbocsátás hogyanja
Ma sokan azt hiszik, hogy mindenáron meg kell bocsátani, mert aki ezt nem teszi, abban nincs szeretet. Ez igaz is, meg nem is. Attól függ, mit értünk szeretet és megbocsátás alatt. Két véglet van: vagy a Bibliát fogadjuk el, mely szerint a szeretet a másik belső épülését, tisztulását, változását az igazság útján segíti, vagy a korszellemet, amely a tolerancia és az elvtelenül elfogadó szeretet eszközeivel próbál segíteni.
Az első megközelítés alapnak az igazságot tekinti, a szeretetet pedig működtető erőnek. Ez a fajta közösségi és társadalmi építkezés szilárd alapokkal és erős kötőanyaggal rendelkezik. Léte hosszú távon is stabil.
A második mindent a feje tetejére állít: a szeretetet mint az emberekkel való bánás módszerét tekinti végső viszonyítási pontnak, s ehhez igazítja az igazságot. Nem kell jövőkutatónak lenni ahhoz, hogy felismerjük: ez a fajta társadalomépítés előre megtervezi saját összeomlását.
A Biblia kétféle megbocsátást tanít
Az egyikben lemondunk a minket ért sérelem megbosszulásáról, annak megtorlásáról, függetlenül attól, hogy a másikat ez jobb belátásra bírja-e vagy sem. „Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért… Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának…” (Róma 12,17.19) Ezt a megbocsátást a legtöbb esetben nem szükséges, sőt olykor káros kimondani. Ezt a megbocsátást tenni kell, nem mondani, mert a korai közlés alaptalan feloldozást eredményez. Ez a megbocsátás minket szabadít föl. A vétkesről semmit nem mond. Ő csupán egy lehetőséget kap. Hogy él-e vele, tőle függ.
A másik megbocsátásban a vétkes megkapja erkölcsi helyreállása elismerését. Erkölcsi megtisztulását, jóra való készségét, megjobbulását hitelesítjük. Akiknek fontos saját szavuk súlya és hogy Istennel ne kerüljenek ellentmondásba, azok ezt a fajta megbocsátást csak akkor gyakorolhatják, ha meggyőződtek a belső megtisztulásról. Ez előtt egyet tehetünk: a vétkest figyelmeztetjük. Neki kell önmagát legyőzve eljutnia abba az állapotba, amiről már kijelenthető, hogy megbánta tettét, magatartását, életvitelét, sőt szakított is azzal.
A megbocsátást nem adhatja magának az ember, ahogy a pszichoanalízis talaján némelyek tévesen gondolják. Hiába mondja a bűnös, hogy neki tiszta a lelkiismerete, ha a körülötte élők ezt megkérdőjelezik. Csak más mentheti föl az embert.
Viszont ha csupán egy másik ember adja az erkölcsi igazolást, akkor annak hatása viszonylagos lesz. Akár a másikkal való viszony változása, akár a felmentést adó személy erkölcsi értékének változása megkérdőjelezheti a belső tisztaság hitelességét.
Egy társadalom sem ismeri az erkölcsi önfelmentés intézményét. Senki sem állíthat ki magának erkölcsi igazolványt.
Amikor a megbocsátó szeretetet gyakoroljuk, akkor bosszútól és megtorlástól mentesen várakozunk arra a pillanatra, mikor együtt örülhetünk majd a vétkessel megváltozott életén, tisztulásán. Tudatában kell lennünk annak, hogy belső katarzis nélkül nem ért végső célba a megbocsátás folyamata. A megbocsátás két lépését – a bosszúról való lemondást és a feloldozást – nem lehet összecserélni, sem egymással helyettesíteni.
Az erkölcsi ítélőképtelenség ragálya
A társadalmi és politikai életben sűrűn manipulálnak a kétféle megbocsátás összekeverésével, összemosásával. A társadalmi túlélők és hatalomra törők igyekezetének vége az, hogy sikerül ártatlanok lelkiismeretét leterhelni, mintha nekik kellene bocsánatot kérniük a társadalom elnyomóitól, megrontóitól.
Ma egyre többen szeretnék azt elérni, hogy a bűn ne legyen néven nevezve, hanem helyette mindenki maga dönthesse el, mit enged meg tetteiben lelkiismerete alapján. Azt állítják, hogy nem szabad megítélnünk erkölcsileg mások tetteit, életvitelét, mert nem tudhatjuk, mik is voltak a szándékaik és indítékaik. Eszerint legföljebb tévedés áldozata a vétkes, vagy csupán máshogy éli az életet, „másságát”.
Mások kizárólag jogi értelemben szeretnék használni a bűn, a vétek és az ítélet fogalmakat. Szerintük még azt sem ítélhetjük meg erkölcsileg, akit a jog, a bíróság hatályosan elmarasztal, elítél. Mintha a jogi végzésnek nem lenne semmi köze a morálhoz.
Megint mások félreértelmezve a pszichológia felismeréseit áldozatnak állítják be a vétkeseket, akik csupán sajnálni való emberek. A szánakozás jogos és szükséges, mégis többet segítünk rajtuk, ha életükért és tetteikért nem másokat teszünk felelőssé, hanem megértetjük velük, hogy csak ők felelősek.
Így zavarodik össze korunk embere, mikor a megbocsátás hogyanjáról gondolkodik. S így zavarodik össze sokszor az egyház is.
A megsértődött bűnös esetei
Sokszor megtörténik, hogy az sértődik meg, akit figyelmeztetnek. A következő pillanatban már ő hangoztatja, hogy mennyire megbántották, és most már tőle kell bocsánatot kérni; hogy az ő vétke semmi ahhoz képest, ahogy vele beszéltek, ahogy vele bántak.
Az a bűnöző jut az ember eszébe, aki sértődötten nem volt hajlandó a bíróságon semmit sem mondani, mert a bíró kimondta tetteit tételesen. Bocsánatkérést várt.
Akik össze akarják zavarni az emberek értékítéletét, azt mondják, hogy aki úriember, az nem nevezi meg még négyszemközt sem a másik bűnét. Azt akarják elérni, hogy már ne az igazságról és a bűn rendezéséről kelljen gondolkodni, hanem a kibékülés hogyanjáról.
Ezt a célt juttatja diadalra a személyiségi jogok sérelméről szóló perek egy része. A társadalom által közismert bűnözők és kétes hitelű személyek a sajtóban kérik a helyreigazítás közlését, miszerint ők becsületes, tisztességes állampolgárok. Aztán tovább rombolnak erkölcsi gátlástalanságukkal.
Igazi kibékülés csak ott történik, ahol a vétkest Isten bocsánata előbb kiigazította.
Embereket pusztító „szeretet”
Sok esetben a romboló életet élő családtag viselkedését nem meri néven nevezni a család. Alkoholista, agresszív, harácsoló, pletykás, hűtlenkedő, drogos, játékszenvedélynek élő, és még ki tudja, hányféle bűn az, aminek sűrűn falaz a család. Nehogy megtudja a nagyi, az unoka, a főnök, a beosztottak vagy épp az egyházközség. Inkább mindig „megbocsátanak” neki. Legalábbis azt hiszik, hogy az elhallgatás, a szemet hunyás, a fedezés, a „semmit sem tudunk” hazugsága maga a bocsánat. Még azt is feltételezik, hogy ez a szeretet. Pedig ez inkább gyűlölet, hisz segíti, hogy a másik tönkretegye magát, sőt még környezetét is.
Ha valakit szeretünk, akkor ki kell mondanunk a vétkéről, hogy az bizony bűn, különben társai leszünk romboló életmódjának. Tévedés, hogy a figyelmeztetés, a másik felrázása szeretetlenség. Bűnös tévedés azt hinni, hogy akkor szeretjük a másikat, amikor „békén” hagyjuk, amikor engedjük, hogy tönkretegye magát. Ez nem szeretet, hanem a gyűlöletnél is nagyobb pusztítást végző felelőtlenség, mert segítséget nyújt a rossz térhódításában. Ezáltal a vétkes biztosítékot kap arra, hogy nem lepleződik le, vagyis nem kell abbahagynia a bűnét, másrészt segítséget kap, hogy kibontakoztathassa erkölcstelenségét.
Sok esetben a család többi tagja mos-főz-takarít rá, ápolja-dédelgeti, hogy ő nyugodtan tudjon a rosszban lubickolni. Ha szeretjük, akkor nem az a legfontosabb, hogy minél tovább élhesse maszatos, szennyes életét, hanem hogy minél előbb megváltozzon.
Bűnbánat-helyettesítő stratégiák
A legtöbb esetben a vétkes szeretné megúszni a dolgot. Nem szeretne szégyenben maradni, nem szeretné, ha tettei vagy szándékai nyilvánosságra kerülnének. Ezért a bűnbánat egyenes, bár nehéz útja helyett igyekszik minél gyorsabban „helyezkedni”: úgy tesz, mintha visszaállt volna a probléma előtti állapotba. Úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna: mosolyog, „viselkedik”, vállalja a feladatait stb. Van, aki nyüzsögni próbál, hogy ne is látszódjon rajta, nincs rendben erkölcsileg. Végül már ő is elhiszi, hogy helyreállt, vagy akár még azt is, hogy nem is történt igazából semmi, csak egyesek felfújják. Néha még meg is sértődik, hogy némelyek hiteltelennek tartják „előadását”. Ilyenkor nem köszön, nem köszön vissza, nem veszi észre a másikat, nem nyújt kezet, nem köt üzletet, nem tartózkodik egy társaságban, de közben a többieket teszi felelőssé mondván, a többiek fordulnak el tőle.
Van, aki rafináltabb, és „támogatókat” gyűjt, toboroz. Úgy vélekedik, ha többen is egyetértenek vele a tettében, eljárásában vagy a figyelmeztetés miatti „megbántottságában”, akkor már nincs is alapja annak, hogy ő bármi rosszat tett. Támogatókat természetesen mindig fog találni, mert nem mindenki meri vállalni szemtől szemben a határozott erkölcsi állásfoglalást.
Mások azt a taktikát követik, hogy hosszabb ideig visszahúzódnak, visszavonulnak, akár el is maradnak megszokott köreikből. Részben sajnáltatva magukat így gondolkodnak: „Vajon ki fog utánam jönni, ki fog megszánni, ki fog mellém állni, ki fog igazolni? Nem látják a többiek, mennyire meg vagyok sértődve?” Részben pedig abban reménykednek, hogy az idő múlásával a legtöbben elfelejtik, mit is tettek valójában. És akkor majd óvatosan visszaszivárognak.
Ezeknek a romboló magatartásoknak a hatását még jobban fokozhatja az, ha néhányan a vétkest bátorítják is arra, hogy viselkedjen úgy, mintha mi sem történt volna, mintha minden rendben lenne. Bár bűnbánatra nem jutott, de örömmel veszik körül, igazolják és helyeslik magyarázkodásait, bevonják a vérkeringésbe, a mindennapi életben barátként vannak együtt, s néha még büszkék is erkölcsileg romlott, botrányos életű párt-, üzlet- vagy embertársukra.
Társadalmi kiengesztelődés
Megbánás nélkül nincs társadalmi kiengesztelődés, mert ez fából vaskarika. Ahol mégis „megtörténik”, ott bizton tudhatjuk, hogy csupán a hatalommal visszaélők kényszerítettek megegyezést a társadalomra. Ezt hívják társadalmi megegyezésnek, ami jobb, mint az anarchia, de semmi köze a kiengesztelődéshez. Egy üres bon, amit a társadalom tisztességes tagjaival aláírattak, miszerint járuljanak ahhoz hozzá, hogy a többiek azt tehessenek, amit akarnak. Mindent előre kell tehát megbocsátani ebben a szerződésben.
Társadalmi kiengesztelődés csak széles körű és mély katarzis nyomán jön létre.
A hatalom kötelez
A hatalom sosem tolerálhatja a bűnt! A szeretet a mássággal szemben engedékeny, de a rosszra nemet mond, nem szegődik hozzá társul. Ma szeretik a toleranciát az erkölcsre is kiterjeszteni, holott azt csak a kulturális másságban szabad alkalmaznunk. Az emberiség megrontói, akik a rosszat jónak, a jót pedig rossznak mondják.
Isten azért állít embereket olyan pozícióba, ahol a közösségen belüli erkölcsi rendre kell ügyelniük, hogy a jót dicsérettel erősítsék, a rosszat pedig – ha kell, akár – büntetéssel szorítsák vissza – ahogy Pál apostol a rómaiaknak ír erről (Róma 13,1–5). A hatalomban lévőknek mindezt a társadalom helyes erkölcsi ítéletének fenntartása miatt kell tenniük, hogy ezzel segítsék az embereket a jó és a rossz, az erkölcsös és a bűnös megkülönböztetésére.
A hatalom elsődleges feladata tehát az erkölcsi ítélőképesség megerősítése a társadalomban. Ezért a hatalmon lévők sosem közelíthetik meg a vezetésük, irányításuk alá tartozók körében elkövetett vétkeket individuálisan – mintha őket érte volna sérelem –, hanem a közösség erkölcse iránti felelősségből kell cselekedniük.
Mindent aszerint kell megítélniük és aszerint kell azokra reagálniuk, hogy az egész közösség erkölcse szempontjából jó-e vagy pedig káros a magatartás, a jelenség. Ez a dolga a szülőnek, a pedagógusnak, a főnöknek, a lelkipásztornak, a miniszternek, az államfőnek. Ezt a feladatát nem keverheti össze a személyes megbocsátás kérdésével! Ha számonkér, ha elítél, ha „megbélyegez” addig, míg az érintett nem rendezi dolgát, akkor nem megbocsátásra képtelen, hanem Istentől rendelt dolgát teszi. A hatalmon lévő csak elrendezett és már jóvátett, a közösséget is érintő bűnöket bocsáthat meg.
Teljes alkalmatlanságot jelez az, mikor a hatalmon lévő számára a gazdasági, protokolláris, pozicionális érdekek; a számonkérés megúszása; saját személyének elfogadtatása; az „üzleti titok megtartása”; az érintettek összefogása fontosabb szempont, mint a tiszta erkölcs fenntartása.
Végszó
Ma jelentős kisebbségben vannak azok az emberek, akik hisznek még a megtisztító katarzis és az erkölcsi tisztaság társadalomalakító és társadalommegőrző erejében. A gazdasági stabilitás, a fenntartható fejlődés, a szociális háló, a demokratikus intézményrendszer összes vívmánya akkor működtethető hatékonyan, ha az erkölcsi rend adja a nyugalmat és a békességet.
