ELVÉGEZTETETT!

Elolvasási idő: 5 perc
Elolvasási idő: 5 perc
Gyermekkorom óta lebilincselő hatással van rám az úrvacsora. Ma is fülembe cseng a karének: „a Megváltó meghalt!” Ma is átélem újra meg újra a fenség érzését, amikor Megváltóm halálára emlékezem.

A fenség érzését említettem, pedig lehetne szó másról is. Hisz érezhetnék szánalmat, undort, iszonyatot vagy bármi mást, ami gyötör és lealáz. Balesetet, emberhalált látva elő is jön hol egyik, hol másik. A keresztre tekintve ezek mégis elkerülnek. S ebben az élményben testvérem sok van, ősünk pedig az a százados, aki az Úr Jézus halálának minden mozzanatát közelről szemlélhette e gyötrelmek hivatalból kirendelt tanújaként.

Éles szemét nem kerülte el semmi sem. Harci lármára, vezényszavakra érzékeny füle egyképpen fölfogta a gyűlölködik szitkait, a latrok párbeszédét, s Krisztus hét szavát, az eszményi szenvedő tökéletes szenvedéséből keletkezett igazgyöngyök tökéletes szépségű gyöngysorát.

Nemcsak nézett, de látott is. Nemcsak hallott, hanem értett is ez a katona. Sok kivégzésnél közreműködött már. Olykor a megvetés, máskor a megmagyarázhatatlan düh, de idővel leginkább a közöny lett úrrá benne a hosszú órák során, amíg a keresztek előtt strázsált az elítéltek utolsó vonaglására várva.

Minden mozzanatot ismer, de most fölbomlik az unásig kiismert halálos színjáték rendje.

Három kereszt, három elítélt. Az egyik olyan, mint a másik… Máskor, de most nem.

A középső kereszten függő elítélt egészen más. Elüt a jobb és bal keze felőli sorstársaitól, de elüt minden eddig megismert szenvedőtől is. Teste törékenyebb, nem bírta a vesztőhelyig vonszolni keresztjét. De a lelke! Miféle lélek lakik benne? Hogyan becsmérelik még most is gyűlölői, az ármánykodó papok és a felbőszített csőcselék! Beszélik, sok csodát tett, most rájuk ijeszthetne, vagy legalább egy kiadós, cifra átokkal ajkukra forraszthatná a szót. Nem teszi, Istent hívja, hozzá kiált… Imádkozik. Ennyire szent, vagy ennyire gyönge, vagy inkább nagyon is erős? Talán a halál köde borul már elméjére, és önkívületében fohászkodik? Még nem. Ez az ember mindent tud, mindent lát. Mindent érez, de hogyan!

Kínzóiért eseng Istenéhez: „Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, hogy mit cselekesznek.”

Ebben alighanem téved. Majd éppen ezek ne tudnák, az álnok cselszövők, akik Pilátust is az orránál fogva vezették!? Vagy talán mégis igaza volna e különös imának? Hiszen voltam már úgy én is, tudtam is, nem is, hogy mit teszek. Ütök, de jó nagyot. Csak úgy, pedig nem is akarok igazán. De lendül a kezem, mintha nem is az enyém lenne. Aztán jajdul az áldozat. Miért van, hogy akkor meg ismételnem kell, sokszorozni az ütleget meg a rugdosást, míg jól helybenhagyva, vérében fetreng a vesztére belém akadt ember?

Ezek is hogy ordították, majd megszakadtak: Feszítsd meg! Keresztre vele!”

Lehet, hogy tényleg nem is akarták? Miféle ismeretlen szörnyeteg vert tanyát bennünk? Ki hajszol a nem akart tettekre minket, hogy szörnyeteggé legyünk mi magunk is mind egytől egyig? Rabszolgák vagyunk tán mindahányan? Én nem tudtam ezt önmagamról, de ki lehet ez a Jézus, hogy így ismeri az emberszív titkait? A szemét vér és veríték borítja, mégis belém lát.

Mint gyöngül egyre. Lesz-e még szava, mond-e valamit ez a rendkívüli szenvedő?

A százados feszülten kémleli az elkínzott arcot. Ám talpa alatt most megbillen a szikla. Morajlik a mélység, dörög, dübörög a magasságos ég, vak homály mindenütt. A bámészkodók megbomlott serege egymást letiporva menekül rémült siránkozással: „Mit tettünk, jaj, mit is cselekedtünk!” A zűrzavar tetőfokára hág, itt a vég. Nincs, ami föltartóztathatná a pusztulást. De most egy szenvedéstől elkínzott hang hasít a nagy összeomlásba, a názáreti Mesteré. Diadalmas, mindenen áthatoló kiáltás, melynek visszhangja kél nemcsak a földön, de a mennyben is. Betölti a mindenséget, új életet hirdet az enyészet fölött: „Elvégeztetett!”

Lenyűgözve áll ott a százados. Szívét különös érzés járja át. Szinte szárnyra kapja, erővel, élettel tölti meg.

Egyszer Rómában, a nagy diadalmenetben, a császár előtt vonulva érezte ennek törpe mását. Akkor a kápráztató pompa s az ujjongó néptömeg közt nem bírt magával, örömittasan ordította: „Éljen az isteni császár! Éljen a világ ura, a csodálatos, dicső!” Ám akkor ünnep volt, de most minden oly komor és félelmetes. Nincs itt a díszbe öltözött, szesszel föltüzelt légió, a táborban maradtak jelvényeik, a fölékesített sasok, s mégis a fenség érzése, annak kimondhatatlan, tiszta gyönyöre hatja át. Kiáltania kell! Valami rendkívülit, ami méltó a lenyűgöző szenvedőhöz, akinek csúfos halála megmagyarázhatatlan diadalérzést sugall.

Pompásan zengő, szárnyaló szót keres. Aztán kardját fölemelve tiszteleg a golgotai Hősnek. Szívéből ihletett kiáltás tör elő, s szavával az eljövendő évszázadok során felsorakozó milliók, a Krisztusért vitézkedők légióinak hitvalló kórusát nyitja meg:

„Bizony – ha más ezer letorkol, akkor is kimondom –, bizony, ez az ember Isten Fia volt!”

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp