Otthon ülünk. Ki egymagában, ki a családjával. A pörgősebb típusok az első pár napban kihasználták az időt, és mindent elrendeztek odahaza, amit jó ideje halogattak: letörölték a konyhaszekrény polcait, átrendezték a nappalit, kigyomlálták a balkonládákat.
Aki korábban is szeretett bekuckózni, most végre szakíthatott időt a régóta vágyott könyvekre, filmekre. Évek óta porosodó társasjátékok, otthoni sporteszközök kerültek elő, régi fényképek a dobozokból.
De ahogy telnek a napok, és az órák, percek lelassulnak, egyre többen elméláznak azon, miért történik ez az egész?
Mivégre ülünk itthon? Hová vezet mindez? Lecsendesülünk, elgondolkodunk. Elkezdünk először önmagunkra, majd egymásra, végül Istenre figyelni.
Saját gondjaink, melyekről olykor nem vettünk tudomást, csak hogy ne kelljen velük foglalkozni, most a lábunk előtt hevernek. Bőségesen akad idő végiggondolni, hogyan oldhatjuk meg őket, mit rontottunk el. Mikor kellett volna máshogyan szólni? Mikor kellett volna másként cselekedni? Miért nem maradtam inkább csendben? A Teremtő ebben az elcsendesedett helyzetben megmutatja nekünk, hogy miben hibáztunk. Hogyan vétettünk önmagunk ellen, mert a nem fontos dolgokra fókuszáltunk.
Hogyan hanyagoltuk el a lelkünket, hogyan tértünk le oly sokszor a hozzá vezető útról.
Most, hogy elérkeztünk a csendesség perceihez, a rohanásmentes időkhöz, rájövünk, hogy milyen fontosak nekünk a körülöttünk élők, és hogy egyáltalán nem véletlen, hogy mellettük töltjük a napjainkat. Hálásak lehetünk azokért, akik a bezártságban enyhítik magányunkat, akár úgy, hogy mellénk ülnek a kanapéra, akár úgy, hogy sütit sütnek nekünk. De hálásak lehetünk egy messziről küldött üzenetért, egy videóhívásért vagy a barátaink telefonhívásáért. Kényszerű elvonultságunkban rádöbbenünk, kik is a testvéreink, és sosem érzett erővel tör ránk a közösség hiánya. Megtapasztaljuk, hogy a lelkipásztorunk hangja vigasztaló ugyan online is, a gyülekezeti tagokkal is váltunk pár szót online –
de most érezzük meg igazán, mit kaptunk vasárnaponként a gyülekezetben, és mit szeretünk annyira a házi csoportban.
S amikor már eljutunk a csendességnek arra a fokára, amikor meghalljuk a falióra ketyegését, a bojler duruzsolását és a sarokban mászkáló poloska lábának kaparászását, elemi erővel törnek ránk létünk alapkérdései – és önkéntelenül is Isten felé fordulunk. Minek is formált engem? Mik azok a feladatok, amelyek valóban fontosak, elengedhetetlenek, és melyek azok, amelyekkel feleslegesen elpazaroltam az időmet? Mit is kellene cselekednem ezekben a nehéz időkben? Mennyire vagyok fontos az embereknek, a társadalomnak, Istennek? Vajon elkapom a betegséget? Ha elkapom, túlélem?
A kérdések sora sosem ér véget. Ránk törnek félelmeink, aggodalmaink, vágyaink, igényeink.
Felismerjük saját határainkat, eljutunk a Teremtő lába elé.
Hiszen rádöbbenünk, hogy minden cselekedetünk hiábavaló, önmagában egyiknek sincs értelme. Saját erőnkből képtelenek vagyunk értékeset, maradandót, felemelőt alkotni, tenni a jót. Elemi érdekünk Istenhez szólni, tőle kérni tanácsot ezekben az elátkozott időkben.
Az eddig kényszerűnek hitt, büntetésként megélt otthonmaradás, egymástól való elzárkózás új értelmet nyer. A csendességben meghalljuk a Teremtő szavát, nyugtató hangját. Megérezzük, hogy bárhogyan lesz is velünk, az az Úr szerint való lesz, és javunkra válik. Elérkezünk a füves legelőkhöz, ahol megpihenhetünk a Teremtő kegyelmében, óvó szeretetében. Megmárthatjuk kezeinket, megmoshatjuk arcunkat csendes vizeiben. Olvashatjuk igéjét, hallhatjuk hangját.
Saját otthonunkban is eljuthatunk a füves legelőkhöz, csendes vizekhez.
Nem kell elindulnunk sehová, nem kell hozzá megvennünk semmit, nem kell küzdenünk érte, csak egyszerűen kiáltani. Őszinte hanggal, szívünkből jött mondatokkal, feltárva kétségeinket, megmutatva bizonytalanságunkat, felvállalva esendőségünket.
S a csendességnek ezen a végső fokán, amikor már csak kettesben maradunk Teremtőnkkel, elmúlnak kétségeink, eloszlanak félelmeink. Nem tartunk többé a betegségtől, nem rettegünk többé az anyagi gondok miatt, a bezártság sem gyötör már, mert karjába zárt minket. Mindegy, hogy egyedül kelünk fel, vagy a gyermekeink zsivaja kelt, nem számít, hogy vár-e ránk munka, vagy szabadon dönthetünk, mivel töltjük a napunkat.
Füves legelőkön, csendes vizeken járunk, és életünk végéig emlegetni fogjuk ezeket az időket, a csendesség idejét, amikor lelassultunk, végre elgondolkodtunk, és megtanultunk felfelé, Istenre nézni. Minden ez előtt vagy ez után lesz, ez lesz a viszonyítási alap. Ami most fontos marad, az később is az lesz.
Írta: Schmöltz Margit
