(A nagypénteki történeten gondolkodva)
„Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről! Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.” (Máté evangéliuma 27,35–43)
Mindig nagyra értékeljük azokat, akik életüket képesek valami nagyobbért vagy másokért áldozni.
Petőfi Sándor is azoknak a hősöknek állít síremléket versében, akik a szent világszabadságért haltak. De ilyenek azok az anyák is, akik életüket adták gyermekükért a szülésben. Ezek az emberek olyan elkötelezetten képesek élni mások életének felszabadításáért, fejlődéséért, egyszóval mások életéért, hogy ezért életük sem drága.
Ilyenek voltak elődeink, az anabaptisták, a 19. század baptistái. Sokan közülük máglyán, vízbe fojtva, legyilkolva végezték. Ilyen volt dr. Hubmayer Baltazár baptista professzor is, akit I. Habsburg Ferdinánd 1528-ban Bécsben máglyahalálra ítélt, hamvait a Dunába szóratta. (Feleségét más hitvallókkal együtt három nap múlva követ kötve nyakukra a Dunába fojtatta.)
Hubmayer minden írását ezzel a rövid mondattal fejezte be: „Az igazság halhatatlan!”
Ők azok, akik nem törődtek a maguk szabadulásával, hanem nagyobb dolgok, mások szabadulása, jólléte volt életük értelme.
A megfeszített Jézusnak ezt mondogatták gúnyosan ellenfelei: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.” Aztán mások: „Szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.”
De Jézus nem a maga testének kiszabadításával törődött, hanem a mi életünk megszabadításával, felszabadításával.
Egy öregedő barátom, aki hívő mérnökként világéletében sokat foglalkozott kallódó életű fiatalokkal, gyakran mondogatta nekik, hogy felnyissa szemüket és értelmüket az igazi szabadságra: „Szabad nekem nem innom, szabad nekem nem lopnom, vigyázni mások tulajdonára, szabad nekem hűségesnek lennem a páromhoz, szabad nekem tisztességesnek lennem, szabad nekem jót tennem. Nem az elvárások miatt, hanem mert szabad vagyok rá.”
Ezért mondja Jézus Krisztus: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.”
Mert az igazi szabadság nem csupán a döntés, a választás szabadsága, hanem a cselekvés, a végrehajtás szabadsága is. A jó és szép élet, a gazdag és értékes lélek megteremtésének képessége, megvalósítása a valódi szabadság. Erre Isten nem csupán meghívja az embert, hanem ezt megteremti benne Jézus Krisztus által.
A megmentés, a megszabadítás egyszerre a világ legegyszerűbb dolga, és egyben a legfelfoghatatlanabb is.
Egyszerű, mert csak annyiból áll, hogy magunkat összekapcsoljuk Jézus Krisztussal, és ez a kapcsolat szabaddá tesz, átalakít, kicserél.
És felfoghatatlan, mert képtelenek vagyunk követni azt, hogy a lelkünk mélyén lépésről lépésre mit is tesz bennünk a Szentlélek, hogy megtörténik velünk a csoda.
A csoda, amelyért Jézus Krisztus a kereszten halt, a mi szabadságunk, a mi életünk megváltása.
A csodához pedig egyetlen út vezet: Jézus Krisztus, akit keresnünk kell, akiben hinnünk kell, akit szeretnünk kell, akit imádnunk kell. Aki ezt teszi, lehetetlenség, hogy ne történjen meg vele az igazi szabadság csodája.