Már az éneklés alatt érezni lehetett, hogy valami történni fog. Mindenki egy szívvel és egy lélekkel énekelt. A Szentlélek jelenléte a teremben szinte megfogható volt. Az Úr betöltötte a teret. Egy idő múlva az éneklés lassan abbamaradt, de a zenészek tovább játszották a dallamot. Mindenki várakozásteljesen figyelt a következő mozzanatra.
A lelkész elkezdett beszélni Isten szeretetéről, jóságáról, arról, hogy meg akar bocsátani. Hívta a fiatalokat a megtérésre.
Kérte, hogy döntsenek még ma, még most Jézus mellett. Szavaiból áradt a jóság és a szeretet. Csak mondta és mondta az örömhírt, hallani lehetett a hangján, hogy aggódik a fiatalokért. Hangja, szavai balzsamként hatottak, szeretetről tanúskodtak. A tábor vezetői hátul álltak, és mindenki egy szívvel imádkozott, hogy legyen áttörés, történjen valami. Az nem lehet, hogy hiábavaló lett volna ez a két hét együtt ezekkel a fiatalokkal. Az nem lehet. A terem tele volt megsebzett életekkel, fájdalmakkal, kétségekkel. Olyanokkal is, amelyekről senki nem tudott, csakis egyedül Isten.
A hívó szó hatására aztán felállt egy fiatal, és előrement, hogy letegye terheit, bűneit. Őt követte egy másik sírva, akiről senki nem gondolta volna. Egyre többen álltak fel, mert a hívó szó még mindig hangzott. A vezetők szíve csordultig volt hálával, lassan mindenki a könnyeivel küszködött. A Szentlélek áttörte a falakat és lebontotta a szívekben a gátakat. A lelkész is meglepődött azon, hogy mennyien előrementek. Már vagy harmincan állták körül a szószéket, és sírtak, némelyek letérdeltek.
Isten láthatatlan karja mindenkit átölelt.
A lelkész imádkozni kezdett. Kérte a megtérőket, hogy ők is mondják vele az imádságot. Csodálatos érzés járt át mindenkit. Volt valaki ott a teremben, aki legalább egy fejjel kimagaslott a tömegből. Nemcsak azért volt szembetűnő, mert magasabb volt, hanem mert holland volt, és nem is értette azt a nyelvet, amelyen a prédikáció szólt. Mégis ott térdelt a tömegben és sírt. Senki sem értette, mi zajlik benne, miért térdel ott, míg az alkalom után oda nem ment az egyik vezetőhöz, aki tudott angolul, és el nem mondta.
Ez a fiatal, 16 éves fiú étkezési zavarokkal küzdött, és nemrégen öngyilkos akart lenni, felvágta az ereit. Karja tele volt a vágás hegeivel. Szüleivel nem tudta megértetni magát, nem voltak jó kapcsolatban. Elmondta, hogy amikor elkezdődött az éneklés és a megtérésre hívás, noha nem tud magyarul semmit, mindent megértett abból, amit a lelkész mondott. Érezte Isten hívását, hogy ő is adja oda neki a fájdalmait, terheit. Vágyott a szabadulásra, és odaborult ő is Jézus keresztjéhez. Egy láthatatlan erő húzta oda, és csak ámult azon, hogy miként lehet, hogy megérti, miről van szó.
De nem csak ennyi történt. Míg imádkoztak, érezte, hogy karját átjárja egy különös melegség, s mire vége lett az imának, felnézett, s a karjáról eltűntek a hegek. Senki nem értette, hogyan történhetett meg ez, noha a csodát nem megérteni, hanem hinni és átélni kell.
Isten eltörölte a múltat, és egy reményteljes jövőt ajánlott fel ennek a fiúnak.
Az Urat nem ismerte előtte, s most tele volt kérdésekkel. Mi történik vele, mit vár tőle Isten, mit tegyen? Érezte, hogy Isten ott van és megbocsátott neki. Új útra lépett, amely még egyelőre ismeretlen neki, de tovább akar menni rajta. A közösség dicsérte az Istent a teremeben történtekért. Este bizonyságtevések sorozata zárta a tábort. Mindenki azért imádkozott immár, hogy az Úr adja meg, hogy megmaradjanak a hitben ezek a fiatalok, és életük gyümölcstermő legyen.
Fotók: unsplash.com; pexels.com
