Fiatalon ez az ige Isten hűségéről szól.
Istenről, aki ugyanaz függetlenül a történelmi kortól vagy az ember életkorától. A változatlan, örökkévaló Istenről, aki hordozza a változó embert.
A teremtő Isten, aki megalkotott. A gondviselő, aki hordoz egy életen át.
Hordoz, amikor önmagunkról se tudunk még – mint ahogy az anya magára köti csecsemőjét, és hordozza őt mindenfelé. Elhordozza, ha hátat fordítunk neki, ha jobban, nélküle is tudjuk a dolgokat. Fiában elhordozta a büntetést is minden bűnünkért. Hordoz, amikor az élet elhordozhatatlanná válik, és képtelenek vagyunk továbbvonszolni önmagunk. Oda is elvisz, ahová magunktól sose jutnánk. Mint az az olasz csapat, aki a járásképtelen barátját egy kerekekre szerelt ágyban fekve végigvitte az El Caminón. Felhúzták minden hegyre, leeresztették minden völgyben, s ahol tolni se lehetett, ott felváltva cipelték, hogy ő is átélje az utat. Így hordoz az Isten napról napra, kegyelemből kegyelembe. S akkor is ő hordoz, amikor egyre fogy az erőnk, az időnk, egyre gyengébbek, esendőbbek, kiszolgáltatottabbak leszünk.
Idővel még húsba vágóbb Istennek ez a változatlan hordozó hűsége.
Ahogy minden változik, minden valaha oly biztosnak tűnő elveszíti határozott voltát. Ahogy lassulnak a léptek, halványulnak a vonalak, halkulnak a hangok, fogynak az ismerősök, és egyre idegenebb, távolibb a valahol oly otthonos világ, úgy egyre többet jelent az a régi ismerős, akire mindig számíthat az ember, egyre jobban felértékelődik az, ami, aki ugyanaz.
Valaki vénségünkig változatlan szeretettel és odaadással hordoz. Ez biztosabb, mint ennek a folyton változó világnak a garanciái.
Ő ugyanaz marad a legutolsó nap legutolsó lélegzetvételéig, ugyanaz, mint aki akkor volt, mikor először sírtunk fel ezen a világon.
Ő alkotott, ő visz, ő hordoz, ő ment meg.