Ma is este lett, és talán ma se érkezett meg a válasz, nyílt ki az ajtó, kezdődött el a következő fejezet, amibe már szívesen továbblépnénk. Nem tudjuk, hogy holnap miből fizetjük majd ki a számlát, mit mond az orvos, mi lesz a gyerekkel… mi vár ránk. Itt ragadtunk ebben a fejezetben, és nem tudjuk hány oldal van még a következőig. Kimerültünk, lemerültünk, és nehéz már új erőforrásokat mozgósítani ehhez a régi fejezethez. A bátorítások közhelynek tűnnek. A tanácsok néha inkább vádnak, “ha így tettél volna, már nem itt tartanál…”.
De Isten ma este is szorosan átölel, és azt mondja: “Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!” (14.).
“Nézzétek a kezemet” – mondja – “ide van írva a nevetek! Egy pillanatra se fordítottam hátat, szüntelen figyellek, tudom, hogy mit érzel.”
És amikor ez az egyetlen igazság – hogy Ő tud rólunk – eljut a szívünkig, akkor a hazugságok erejüket vesztik, és tisztábban látjuk a dolgokat. Már tudjuk, hogy ha Ő ott van a történetben, akkor ha nehéz is lesz, a vége jó lesz, és ha ma még nem álltak össze a dolgok, akkor még nem vagyunk a történet végén. Akkor már a nehézség közepén is hinni kezdünk, és hálát adunk. Hálát adunk előre a kiemenekedésért, azért az új fejezetért, amit bár már nagyon várunk, de Őrá bízunk, aki jobban tudja, hogy mikor is kell elkezdődnie.
A zűrzavar kellős közepén előre hálát adni, ez a hit, ami a nehézség helyett Istenre néz. Az éjszaka közepén hálát adni abban a tudatban, hogy bármilyen lassan araszoljanak is a percek, előbb-utóbb pirkadni kezd, előbb-utóbb kiviláglik. A történet közepén hálát adni a kegyelemért, ami nem hagyja félbe a sztorit, hanem be is fejezi, mert azt ígérte,
“aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára.” (Fil 1:6).
